73. nap: Isten nem elvesz, hanem ad – erre hív minket is!
A szentatya pünkösdi prédikációjának a folytatását olvashatjuk az alábbiakban. Ferenc pápa az "adásról" beszél, majd a ránk leselkedő három veszélyre hívja fel a figyelmünket: narcizmus, önsajnálat, pesszimizmus. Tanít minket, hogy ne a reménytelenség, hanem a Lélek ereje győzzön a bensőnkben!
"Térjünk vissza pünkösd napjához, és fedezzük fel az Egyház első tevékenységét: az evangéliumhirdetést. Azt látjuk, hogy az apostolok nem készítenek stratégiát. Amikor ott voltak bezárkózva a felső szobában, nem készítettek stratégiát! Nem! Nem készítettek lelkipásztori tervet. Nemzetek szerinti csoportokra lehetett volna osztani az embereket, lehetett volna először a közelebbiekhez, aztán a távoliabbakhoz beszélni, mindent szépen elrendezve... Egy ideig várhattak is volna az evangélium hirdetésével, és elmélyíthették volna Jézus tanításait, hogy elkerüljék a kockázatot... Nem! A Lélek nem akarja, hogy a Mester emlékét zárt csoportokban, imacsoportokban ápolják, ahol szívesen készítenek az emberek meleg fészket maguknak. Ez egy csúnya betegség, amelyet elkaphat az Egyház: így az Egyház többé nem közösség, nem család, nem anya, hanem fészek. A Lélek megnyit, útnak indít, túllendít a már elmondotton és megtetten, ő átlendít a félénk és óvatos hit kerítésein. A világban teljes körű szervezettség és kiszámított stratégia nélkül szétesnek a dolgok. Az Egyházban azonban a Lélek biztosítja az egységét azoknak, akik hirdetik az evangéliumot. És az apostolok elindulnak: bár felkészületlenek, vásárra viszik a bőrüket, kimennek. Egyetlen vágy hajtja őket: adni azt, amit kaptak. Gyönyörű, ahogy János első levele kezdődik: "Amit láttunk és hallottunk, azt hirdetjük nektek" (vö. 1Jn 1,3).
Lassan végül megértjük, mi az egység titka, a Lélek titka. Az egység titka az Egyházban, a Lélek titka az adás. Mivel ő adás, úgy él, hogy adja magát, és így együtt tart bennünket, ugyanazon adás részeseivé téve bennünket. Fontos hinnünk abban, hogy Isten adás, hogy nem elvesz, hanem ad. Miért fontos? Mert keresztény létmódunk attól függ, hogy minként fogjuk fel Istent. Ha olyan Istent képzelünk el, aki elvesz, aki ránk erőlteti magát, akkor mi is arra fogunk törekedni, hogy elvegyünk és másokra erőltessük magunkat: tért foglalni, fontosságot követelni, hatalomra törekedni. De ha szívünkben olyan Isten él, aki adás, akkor minden megváltozik. Ha rájövünk, hogy ami vagyunk, az az ő ajándéka, egy ingyenes és meg nem érdemelt ajándék, akkor mi is szeretnénk ugyanabból az életből ajándékot készíteni. És alázatosan szeretve, ingyenesen és örömmel szolgálva Isten valódi képét kínáljuk fel a világnak. A Lélek, az Egyház élő emlékezete emlékeztet bennünket, hogy ajándékból születtünk és saját magunk elajándékozásával növekedhetünk; nem őrizgetve, hanem ajándékozva magunkat!
Kedves testvérek, nézzünk magunkba, és kérdezzük meg magunktól, mi akadályoz önmagunk elajándékozásában! Mondhatjuk, hogy három fő ellensége van az ajándékozásnak, három a szív ajtajánál szüntelenül lesben álló ellensége: a narcizmus, az önsajnálat és a pesszimizmus.
A narcizmus önmagát bálványozza, csak saját számításai teszik boldoggá. A narcisztikus azt gondolja: "Az élet jó, ha nyereséges számomra." Sőt odáig jut: "Miért kellene elajándékoznom magam másoknak?" Most, a világjárvány idején mekkora kárt okoz a narcizmus, a forgás saját szükségleteink körül, a közömbösség a többiek szükségleteivel szemben, saját esendőségünk és hibáink be nem vallása!
De a második ellenség, az önsajnálat is veszélyes. Az áldozatszerepben tetszelgő ember nap mint nap panaszkodik társaira: "Senki sem ért meg engem, senki sem segít, senki sem szeret, mindenkinek baja van velem!" Hányszor halljuk ezt a panaszáradatot! A szíve bezárul, miközben azt kérdezgeti: "Miért nem adják magukat nekem mások?" A drámában, melyben élünk, milyen visszatetsző az önsajnálat! Arra gondolni, hogy senki sem ért meg bennünket, és senki sem érzi azt, amit mi érzünk. Ez az önsajnálat.
Végül itt a pesszimizmus. Ennél a napi litánia így szól: "Semmi sem működik jól, sem a társadalom, sem a politika, sem az Egyház..." A pesszimista mérges a világra, de mozdulatlan marad, és azt gondolja: "Ugyan mi haszna lenne az adásnak? Teljesen hasztalan." Most, amikor nagy erőfeszítéseket teszünk az újrakezdés érdekében, mennyire káros a pesszimizmus, az, ha valaki mindent feketében lát, és azon siránkozik, hogy semmi sem tér vissza abból, ami korábban volt! Ha valaki így gondolkodik, az biztos, hogy a remény nem tér vissza.
E háromban - a tükör narcisztikus bálványában, a tüköristenben; a panaszistenben - "a panaszkodásban érzem magam embernek" -; és a negativitásistenben - "minden fekete, minden sötét" - reményhiányban szenvedünk, és rászorulunk arra, hogy nagyra becsüljük az élet ajándékát, azt az ajándékot, amely valamennyien vagyunk. Ezért szükségünk van a Szentlélekre, Isten ajándékára, aki kigyógyít bennünket a narcizmusból, az önsajnálatból és a pesszimizmusból, aki kigyógyít bennünket a tükörből, a panaszkodásból és a búskomorságból.
Testvéreim, kérjük őt: Szentlélek, Isten emlékezete, éleszd fel bennünk a kapott ajándék emlékezetét! Szabadíts meg az önzőség bénultságától, és gyújtsd fel bennünk a vágyat, hogy szolgáljunk és jót tegyünk! Mert ennél a válságnál rosszabb csak az a dráma lehet, ha eltékozoljuk ezt a válságot, és magunkba zárkózunk. Jöjj, Szentlélek: te, aki harmónia vagy, tégy bennünket az egység építőivé! Te, aki mindig adod magadat, tégy bátorrá, hogy ki merjünk lépni magunkból, hogy merjük szeretni és segíteni egymást, hogy egyetlen családdá váljunk! Ámen."
Forrás: Magyar Kurír