24. nap: Ferenc pápa: „A remény hirdetése nem korlátozhat a mi szent köreinkre, hanem annak mindenkihez el kell juttatni.”

2020.04.15

Folytatva a Szentatya nagyszombati homíliáját, ma a küldetésre fókuszálunk. Nem csak a "Péter utód" kapott feladatot az Úrtól, hanem mindannyian, akik Jézus tanítványai lettünk. Figyeljünk a pápa szavaira, talán még inkább ebben az embert próbáló időben!

"Ez a húsvéti örömhír, a remény meghirdetése. De van egy második része is: a küldés. "Siessetek, vigyétek hírül testvéreimnek, hogy menjenek Galileába" (Mt 28,10), mondja Jézus. "Előttetek megy Galileába" (Mt 28,7), mondja az angyal.

Az Úr megelőz bennünket. Mindig megelőz bennünket!

Jó tudni, hogy előttünk jár, hogy meglátogatta életünket és halálunkat, hogy előttünk menjen Galileába, vagyis arra a helyre, amely őt és tanítványait is a mindennapi életre, a családra, a munkára emlékeztette. Jézus azt akarja, hogy vigyünk reményt oda, a mindennapi életbe. De Galilea a tanítványok számára az emlékek helye is, elsősorban az első meghívás emlékéé. A visszatérés Galileába arra való emlékezést jelent, hogy Isten szeretett és meghívott bennünket. Mindannyiunknak megvan a maga Galileája. Újra kell kezdenünk utunkat, emlékezve arra, hogy egy szeretetből fakadó, ingyenes meghívásból születünk meg és születünk újjá; ott, a saját Galileánkban. Ettől a ponttól kell mindig újraindulni, különösen a válsághelyzetekben, a megpróbáltatások idején. Emlékeznem kell az én Galileámra!

De még több van itt. Galilea volt a legtávolabbi térség onnan, ahol voltak, Jeruzsálemtől. És nemcsak földrajzilag: Galilea volt a legtávolabbi hely a szent város szentségétől. Olyan terület volt, amelyet másféle emberek, sokféle vallást követő emberek laktak: "a pogányok Galileája" (Mt 4,15). Jézus oda küldi őket, azt kéri, hogy oda induljanak vissza. Mit üzen ez nekünk? Hogy a remény hirdetése nem korlátozhat a mi szent köreinkre, hanem annak mindenkihez el kell juttatni.

Mert mindenki rászorul arra, hogy lelket öntsenek belé, és ha nem tesszük mi, akik kezünkkel tapintottuk az "élet igéjét" (1Jn 1,1), akkor ki fogja megtenni? Milyen jó olyan kereszténynek lenni, aki vigasztal, aki hordozza mások terheit, aki bátorít: élethirdetőnek lenni a halál idején! Minden Galileába, az emberiség minden térségébe, melyhez tartozunk és amely hozzánk tartozik, hiszen mind testvérek vagyunk, vigyük az élet dalát!

Hallgattassuk el a halálkiáltásokat, elég a háborúkból! Álljon le a fegyverek gyártása és kereskedelme, mert kenyérre és nem puskára van szükségünk!

Legyen vége az abortuszoknak, melyek megölik az ártatlan életet! Akiknek van betevője, azoknak nyíljon meg a szíve, és töltsék meg a szükségestől is megfosztott üres kezeket!

A nők végül "átölelték Jézus lábát" (Mt 28,9), azok a lábakat, amelyek hosszú utat tettek meg, hogy segítségünkre siessenek, egészen a sírba való belépésig és az onnan való kilépésig. Átölelték a lábakat, melyek eltaposták a halált, és megnyitották a remény útját.

Mi, reményt kereső zarándokok, ma beléd kapaszkodunk, feltámadt Jézus! Hátat fordítottunk a halálnak, és megnyitjuk szívünket előtted, aki az élet vagy."

Forrás: Magyar Kurír