A Szentlélek 50 évvel ezelőtt - is - meglepte az Egyházat

A Katolikus Karizmatikus Megújulás az Egyház legdinamikusabb Szentlélek-mozgalma, amely rövid története alatt több mint 100 millió katolikus szívét érintette meg, közel 150 országban terjedt el. 1967-ben indult el Amerikából. Nincs emberi alapítója, spontán módon keletkezett és terjed ma is.

Előzmények

A kezdeti karizmatikus jelenségek, melyekről az Apostolok Cselekedeteiben olvashatunk, mindvégig megvoltak az Egyház életében, csak nem olyan bőségben. Aki figyelmesen tanulmányozza a szentek életét, az ebben nem is kételkedhet.1

XIII. Leó 1901. január 1-jén a Szentléleknek ajánlotta a XX. századot: az Egyház nevében elimádkozta a Veni Creator Spiritus-t. 1962 őszén, a II. Vatikáni Zsinat megnyitóján XXIII. János pápa így imádkozott: "Szentlélek, újítsd meg korunkban csodáidat, mint új Pünkösdöt." Az ima meghallgatásra talált: a Zsinat lezárása után másfél év sem telt el, és útjára indult a katolikus karizmatikus megújulás.

A Szentlélek alázatos volt, ránk, az Egyház gyarló tagjaira gondolva előkészített mindent az új pünkösd eljövetelére. Az előkészítés része volt egy teológiai vita a karizmákról Ruffini bíboros és Suenens bíboros között. Az Egyház a Suenens-féle nézetet fogadta el:

A Szentlélek az Isten népét nemcsak szentségeken keresztül és papi szolgálatokkal szenteli meg, vezeti és ékesíti erényekkel, hanem ajándékait 'tetszése szerint juttatva kinek-kinek' (1Kor 12,11), sajátos (más fordításban "különleges") kegyelmeket is oszt szét a hívők minden fokozata között. Ezekkel a kegyelmekkel alkalmassá és készségessé teszi őket különféle munkák és feladatok vállalására az Egyház megújhodása és továbbépítése érdekében, ahogyan az Írásban áll: 'A Lélek ajándékait mindenki azért kapja, hogy használjon velük' (1Kor 12,7). Ezeket a karizmákat, akár a legragyogóbbak közül valók, akár egyszerűbbek és gyakorta előfordulók, hálaadással és vigasztalódással kell fogadnunk, mert mindig éppen időszerűek és nagyon is hasznosak az Egyházban. Nem szabad vakmerően kívánkozni rendkívüli adományok után és elbizakodottan nem szabad tőlük remélni az apostoli munkálkodás eredményességét. Valódiságukat és célszerű felhasználásukat illetően azokra tartozik az ítélet, akik elöljárók az Egyházban, és akiknek különösképpen feladatuk nem a Lélek kioltása, hanem az, hogy vizsgáljanak felül mindent, és a jót tartsák meg (vö. 1Tessz 5,12.19.21).2

Hasonló megfogalmazást találunk az "Apostolicam actuositatem" kezdetű zsinati dekrétum 3. pontjában, mely a világiak apostolkodásáról szól.3

Ezzel elérkezett az idő, hogy a Szentlélek megújítsa csodáit Egyházunkban.

Listár István
teológus

Folytatás itt!

Hivatkozások:

1. vö. SUENENS, Leo Jozef.: Új Pünkösd?, Prugg Verlag, Eisenstadt, 1976. 29-31.
2. A II. Vatikáni Zsinat Lumen gentium kezdetű konstitúciója az Egyházról, 12. fejezet, in: A II. Vatikáni Zsinat tanítása, Szent István Társulat, Budapest, é.n.
3. A II. Vatikáni Zsinat Apostolicam actuositatem kezdetű konstitúciója a világiak apostolkodásáról, 3. fejezet, in: A II. Vatikáni Zsinat tanítása, Szent István Társulat, Budapest, é.n.