361. nap: „Elhatároztuk, hogy mi nem fogjuk elrontani az életünket”

Sillye Jenővel készült interjúból adunk közzé egy részt, amelyben a zenész személyesen mesél az apahiányról, a küzdelmes ifjú koráról, a családi életéről...

"Az apa-fiú kapcsolat szempontjából nagyon nehéz helyzetbe kerültem gyerekként. Nem voltam még négyéves, amikor édesapám otthagyott minket: az édesanyámat, a két évvel idősebb bátyámat és engem. Az emlékeimben máig él ez a tragédia, kisgyerekként nagyon nehezen éltem meg, ami történt. Hazakerültünk az anyai nagymamámhoz. Édesanyám nagy szeretettel kezelte ezt a helyzetet, soha nem nevelt bennünket apánk elleni gyűlöletre, ellenségeskedésre. Inkább arra intett minket, imádkozzunk édesapánkért, hogy az Úristen megtérítse. Mi pedig imádkoztunk édesanyámmal, de természetesen nehezen éltem meg az apahiányt.

Édesanyám figyelt arra, hogy legalább húsvétkor és karácsonykor felkeressük az édesapánkat, de a bátyám és én nem akartuk ezt. Féltünk, nem tudom, miért. Mindig bömbölve mentem be az ajtón, bár utána lehiggadtam. Apám kedves volt hozzánk, az apai nagymama viszont riasztó jelenség volt számunkra, ösztönösen féltünk tőle. Érdekes volt, hogy a szüleink évekig nem váltak el. Amikor aztán anyám hozzájárult a polgári váláshoz, apám újra megnősült, és attól kezdve nem akarta, hogy a lakására menjünk. A Murányi utcai lakhelyéhez közeli presszókban találkoztunk, üdítőt ittunk, sütit ettünk, átadta az ajándékait, ennyi. Semmiféle lelki kapcsolat nem alakult ki közöttünk. Ez nagyon nehéz volt így, idővel le is szoktunk erről. A bátyám különösen nehezen viselte a helyzetet. Amikor már középiskolás voltam, időnként felkerestem apámat a munkahelyén. A MÁV központjában dolgozott. Mindig kedvesen fogadott, elővette a pénztárcáját, pedig én nem ezért mentem be hozzá, hogy pénzt adjon, hanem mert anyám biztatott: látogasd meg néha apádat. Anyámban biztosan benne volt, hogy a fiainak szüksége lenne apára. Az élet azonban más területen kompenzált minket. Édesanyánktól és a nagymamánktól vallásos nevelést kaptunk. Angyalföldön laktunk, a kármelita templom mellett, és édesanyánk rábízott bennünket az ottani atyákra. Elmondta nekik, hogy itt van ez a két, apa nélküli gyermeke, és ők nagyon nagy szeretettel foglalkoztak velünk. Ez óriási ajándék és nagy élmény volt nekünk. Szerettünk odajárni, egészen kicsi korunktól kezdve ministráltunk, otthon éreztük magunkat a templomban. Kármelita szerzetes volt a későbbi székesfehérvári püspök, Takács Nándor is. A Központi Szemináriumban kapott valamilyen feladatot, egyébként munkanélkülinek számított azokban az időkben. Édesanyám kérésére ő is foglalkozott, beszélgetett velünk; hittanpótló órák voltak ezek. A diktatúra éveit éltük, mégis nagy hitben és reménységben nevelkedtünk a bátyámmal. Nagyon jó volt, hogy a nagybátyáink, édesanyám fiútestvérei is hihetetlen szeretettel segítettek bennünket. Ferkó bácsi, édesanyám öccse Karcagon tanított, többször nyaraltunk nála, csakúgy, mint Jóska bácsinál, aki pedig Tamásiban volt általános iskolai tanár. Mindig nagy szeretettel fogadtak bennünket. A gyerekkorunkban gyógyító élmények voltak ezek. Egy harmadik nagybácsink pedig Budapesten, a Kandó Kálmán Műszaki Főiskolán tanított matematikát. Ha gyengén ment a tanulás, nagymama mindig elvitt hozzá, és ő segített. Amikor középiskolába jártam, egy piarista atya vette át velem a tananyagot, és magyarázta el, ha nem értettem valamit.

Apámmal sajnos nem alakult ki köztünk lelki kapcsolat, de talán jobb is, hogy nem egy hit nélkül élő édesapa próbált minket egyenesben tartani, hanem a hitet gyakorló atyák és nagybácsik, akik szeretettel törődtek velünk.

A bátyám és én is tudatosan elhatároztuk, hogy mi nem fogjuk elrontani az életünket, ahogyan szegény apánk tette. Megfogadtuk, hogy hűségesek leszünk a feleségünkhöz, és sosem hagyjuk el a gyerekeinket, mert az szörnyű dolog. Apaként és férjként mindig ott voltam a feleségem és a gyerekeink mellett. Amikor Julcsi várandós volt, mindig elkísértem az orvosi vizsgálatokra, vigyáztam rá, hogy ne legyen semmi gond. Amikor aztán jöttek a gyerekek, nagyon fontos volt számomra, hogy mellettük legyek, ha szükségük van rám. Ha kellett, munkaidőben is hazamentem. Soha nem akartam jó pontot szerezni a főnökeimnél azzal, hogy túlórázom; ha lejárt a munkaidőm, mentem haza a feleségemhez és a gyerekeimhez. Mindenben segítettem, amiben tudtam. Közben elkezdtem a zenei szolgálatot a megnyomorított magyar Egyházban, jártuk az országot, mentünk, ahová az atyák meghívtak minket, és a dalainkkal vittük az embereknek az örömhírt, a reményt. Amíg a gyerekek kicsik voltak, havonta legfeljebb két fellépést vállaltam, a többi időt a családommal töltöttem.

Vittük a gyerekeket kirándulni a Börzsönybe, Visegrádra, nagyon élvezték. Foglalkozni akartam velük, mert tudtam, szükségük van rá, hogy együtt legyenek az apjukkal, főleg hétvégenként. Mindig úgy éreztem, hogy maga a mennyország a családi életünk, az, ahogyan a gyerekek születtek, növekedtek, ott voltak körülöttünk, megtanultak együtt játszani és segíteni egymásnak. Ha az ember nem figyel oda, könnyen elsikkadhatnak ezek a dolgok. Tudatosan kell végigcsinálni mindezt. Látom a házas gyerekeinken is, hogy törekszenek erre, mert ebben nőttek fel."

Forrás: Magyar Kurír