225. nap: "A kapcsolatok túlélik az eleven találkozások hiányát"

2020.11.02

A mai napon a 2 nappal ezelőtt 70. születésnapját ünneplő, kórházban, kerekes székben tartózkodó Bíró László püspök atyával készült beszélgetésből adunk közzé egy részt.

Isten éltesse az Úr szolgáját!

"Sohasem éreztem porszemnek magamat, a létemet. "Parányi porszemként / a világegyetemben / tévelygünk tétován / harcban, hol békében. / Meddig óvja karunk / szelíden gyermekünk / ne sújtson le reá / tékozló életünk. (...) Hova tart az út / s az ember mit tehet, / porszemként veszünk el / ha elvész a szeretet." A Találj mennyországot! című versben olvashatók ezek a sorok, amelyeket nemrégiben egy asszony olvasott fel a kórházi mise közösségétől búcsúzva. Néhány évvel ezelőtt, negyvenkét évesen eltemetett, a hivatásában szép karriert befutott fiának a töprengése ez, amit a halálos ágyán írt.

Egészen sajátos ajándéka a Jóistennek így, hetvenéves koromra, hogy ebben a passzivitásra ítéltségben, tehetetlenségben, a kerekesszékben ülve (amiből majd egy picit talán kiszállhatok) megtapasztaltam: a kapcsolatok túlélik az eleven találkozások hiányát. Hiába kényszerít bennünket erre a pandémia. Ahogyan II. János Pál is tanította, az istenképmás voltunk elsődlegesen nem abban rejlik, hogy értelmünk és szabad akaratunk van, hanem abban, hogy képesek vagyunk kapcsolatot teremteni és kapcsolatot megélni.

Bár itt, a kórházban a betegek jönnek és mennek, mégis van egy kis hálaadó közösség, amely fogadni tudja az újonnan érkezőket, és elbúcsúztatja azokat, akiktől el kell köszönni.

Azt gondolná az ember, hogy hetvenéves korára már ismeri az életet, de egy kórház közelségében nagyon világos képet lehet kapni a mindennapi életünket meghatározó társadalmi közegről. Most minden eddiginél jobban szembesülök azzal, hogy a híveink micsoda közönyből térnek be a templomba.

Az 1950-ben a téesz még nem érintette azt a paraszti világot, amelyből származom. Mi védve voltunk az utcán is, fizikailag és erkölcsileg is, ahogyan egy környékbeli kortársam mondta. Nem mikrocsalád voltunk. Mindenki a magáénak érezte a másik család gyermekét is, vigyázott rá; a szülők, a szomszédok, a barátok sokat beszélgettek, kapcsolatban voltak egymással. Egy olyan társadalmi közeg vett körül, amelyben az emberek tudták, hová tartoznak, és megingathatatlanok voltak a hitükben, emberségükben, így mondom: a normalitásukban.

Amikor elkezdtünk iskolába járni a bátyámmal, édesapám ezt az útravalót adta nekünk: "Gyerekek, a tanárok az iskolában azt mondják, amit mondaniuk kell, mert azért kapják a fizetésüket. Az igaz az, amit mi mondunk." Ennek a világos útmutatásnak köszönhetem, hogy megmaradtam az utamon, hogy egyházi gimnáziumban tanulhattam, és pap lehettem. Hálával gondolok a környezetemre, amelynek tagjai nem lebeszélni akartak az egyházi hivatásról, hanem azért drukkoltak, hogy jó pap legyek. Persze ott is akadtak gyönge emberek. Édesapámnak is mondták a barátai: "Feri, miért engeded a fiadat papnak, nem fog megélni!" Hál' Istennek nem így lett, még most sem kerülget az éhhalál.

A győri bencés gimnázium szegény volt. Nagyon egyszerű körülmények között éltünk ott mi, diákok, de boldogok voltunk. Ma is örömmel találkozunk, szívesen emlegetjük az osztályfőnökünket és a tanárainkat. A győri teológiát is nagyon szerettem. Bár mint vidéki szemináriumot sokszor lenézték, én az ott tanító szent emberektől kaptam meg az Egyház iránti mély szeretetet, aminek az erejével azt is el tudtam hordozni, ami nem volt annyira ideális a környezetemben.

1974-ben szenteltek pappá. Ez már a puha diktatúra időszaka volt, ekkorra az utolsó papok is kiszabadultak a börtönből, de a félelem ott élt az idősebb papságban és a hívekben is. Amikor kezdő pap voltam, káplán Pécsett, egy nagymama ezt mondta a Trabantomban ülve: "Tisztelendő úr, jobb lenne magát elhelyezni innen, mert veszélyezteti az unokáinkat."

Hál' Istennek csak egyszer kellett a rendőrségre mennem, aztán soha többet. Ezt is Cserháti Józsefnek köszönhetem, aki azt mondta: "Ha bármit kérnek, mondd azt, hogy megbeszéled a püspököddel." Így is tettem, és ez vörös posztó volt számukra. Annak idején úgy tanultunk pasztorálteológiát, hogy az ÁEH kivette a tananyagból az ifjúsági és családpasztorációt, mondván, azt majd ők elintézik, a kispapoknak nincs szükségük erre. Holott egész életemben éppen erre a kettőre ment rá a legtöbb időm. Sosem szenvedtem a papi magánytól sem. A Jóisten mindig adott paptársakat, akikkel kölcsönösen megtartottuk egymást.

A Jóisten két dologra tanított meg, mialatt a fiatalokkal és a családokkal foglalkozhattam. Az egyik, hogy legyünk nyitottak a Szentlélekre, ő mindig megmutatja a következő lépést. A Szentlélek úgy működött az Egyházban, hogy minden városban hasonló csoportok alakultak, így egyházmegyei és országos szinten is egymást erősítő, sok ötletet adó, félelmeket oldó találkozásokban lehetett részünk nekünk, papoknak. Másrészt azt is megértettem, hogy az embereket azzal szolgálhatjuk a legjobban, ha meghallgatjuk őket.

Akinek gondja, nehézsége támad, az összeszedi magát, és megfogalmazza, mi van benne, ez pedig a papnak is nagyon nagy ajándék. A fiatalok - ma már ötvenévesek vagy még idősebbek - sokszor azzal köszönik meg az akkori együttlétet, hogy megvallják, ha nem vettek volna részt ezeken az alkalmakon, most nem lennének katolikusok. Úgy gondolom, ma sem lehet ifjúság- és házaspasztoráció nélkül jövőt építeni."

                                                                                                                                    Forrás: Magyar Kurír