141. nap: „Uram, ments meg engem!”

Ismét kezdünk jobban félni, aggódni - a hírek nem kecsegtetnek minket semmi jóval. Mégis a tegnapi evangéliumban reményt találunk. Ferenc pápa vasárnap ezt így fejtette ki:

"A mai evangélium (vö. Mt 14,22-33) Jézusról szól, aki a tó viharos vizén járt. Miután jóllakatta a tömegeket öt kenyérrel és két hallal - amint azt múlt vasárnap hallottuk - Jézus azt parancsolja tanítványainak, szálljanak bárkába, és térjenek vissza a túlsó partra. Ő maga elbúcsúzik az emberektől, majd egyedül fölsétál a dombra, hogy imádkozzon. Belemerül az Atyával való egységbe.

Az éjszakai átkelés közben a tanítványok bárkáját csapdába ejti egy hirtelen jött szélvihar, ami a tavon megszokott dolog. Egyszer csak meglátnak valakit, amint a vízen járva feléjük közeledik. Zavarodottságukban azt hiszik, egy kísértet, és kiabálni kezdenek a rémülettől. Jézus megnyugtatja őket: "Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!". Ekkor Péter - aki ilyen magabiztos volt - így felel: "Uram, ha te vagy, parancsold, hogy hozzád menjek a vízen!". Ez egy kihívás. Jézus pedig azt mondja neki: "Gyere!". Péter kiszáll a bárkából, és tesz néhány lépést; majd a szél és a hullámok megijesztik, és süllyedni kezd. "Uram, ments meg engem!" - kiáltja. Jézus megragadja a kezét, és azt mondja neki: "Te kishitű, miért kételkedtél?".

Ez a történet arra hív bennünket, hogy bizalommal adjuk át magunkat Istennek életünk minden percében, különösen a megpróbáltatások és szorongattatások idején.

Amikor elfog a kételkedés, és úgy érezzük, összecsapnak felettünk a félelem hullámai, életünk nehéz pillanataiban, amikor minden elsötétül, ne szégyelljünk kiáltani, mint Péter: "Uram, ments meg engem!" (ld. Mt 14,30). Kopogtassunk Isten szívén, Jézus szívén: "Uram, ments meg engem!". Gyönyörű imádság. Többször is ismételgethetjük: "Uram, ments meg engem!"

És hosszan szemléljük Jézus mozdulatát, aki egyből kinyújtotta a kezét, hogy megragadja barátját: ez Jézus, ezt teszi Jézus, Jézus az Atya keze, aki sosem hagy magunkra; az Atya erős és hűséges keze, aki mindig és kizárólag a mi javunkat akarja.

Isten nem a nagy hangzavar, nem orkán, nem tűzvész, nem földrengés, amint ma arra Illés próféta története is emlékeztet. Isten a lágy szellő - szó szerint "enyhe szellő susogása" -, amely sosem kényszeríti ránk magát, csupán arra kér, hogy hallgassuk meg (vö. 1Kir 19,11-13). Hinni azt jelenti, hogy a vihar közepette Isten, az ő szeretete és atyai gyöngédsége felé fordítjuk szívünket. Jézus ezt akarta megtanítani Péternek, a tanítványoknak és ma nekünk is.

A sötétség, a szomorúság óráiban Ő jól tudja, milyen gyenge a hitünk - mind kishitűek vagyunk, mindannyian, én is, mindenki -, s hogy utunkat feldúlhatják, akadályozhatják az ellenséges erők. Ám Ő a feltámadt Krisztus! Ne feledjük: Ő az Úr, aki átkelt a halálon, hogy megmentsen minket. Még mielőtt elkezdenénk keresni, Ő már ott van mellettünk. És fölsegítve eséseinkből, megnövel bennünket a hitben.

Jóllehet, a sötétben azt kiáltjuk: "Uram! Uram!", mert azt gondoljuk, messze van tőlünk. Erre Ő azt mondja: "Itt vagyok!". Ah, velem volt! Ilyen az Úr. A vihar fogságában lévő bárka az Egyház jelképe, mely minden korban találkozik szembeszéllel, s időnként rendkívül kemény megpróbáltatásokkal. Gondoljunk a múlt század bizonyos hosszú, kegyetlen üldöztetéseire vagy akár a maiakra néhány helyen. Azokban a szorongattatott helyzetekben megkísérthet annak gondolata, hogy Isten elhagyott bennünket. Az igazság azonban az, hogy éppen ezekben a pillanatokban tündököl leginkább a hit, a szeretet és a remény tanúbizonysága.

A feltámadt Krisztus jelenléte adja meg a kegyelmet egészen a vértanúságig, melyből új keresztények, a megbékélés és a béke gyümölcsei születnek szerte a világon. Mária közbenjárása segítsen nekünk kitartani a hitben és a testvéri szeretetben, amikor az élet sötétsége és viharai megrengetik Istenbe vetett bizalmunkat."

Forrás: Magyar Kurír