116. nap: Ma egy „túlvilágsemleges” életet tettek kötelezővé
Barsi Balázs ferences atya gondolataiból idézünk, amelyet a koronavírussal kapcsolatban mondott. Elgondolkodtató, filozofikus és biblikus alapon álló, hitünk igazságáról szóló meglátások, amelyből mindannyian meríthetünk!
"A világban tapasztalható szenvedés Jézus Krisztus nélkül szinte elviselhetetlen. De feléje tartva, benne és vele, nem pedig nélküle, vállalható. A világ fogyatékosságát látva bennem nem az a kérdés merül fel, hogy ennyi és ennyi szenvedés miért lehetséges, hanem hogy lehetséges az, hogy valaki sokat szenvedve is azt tudja mondani, Isten velem van és velem volt. Engem az döbbent meg, hogy egy embertelen világban hogyan tud egy hívő keresztény ember megbocsátani.
A vírus ellen harcolunk, és remélem, eredményesen. Isten maga mondta, hogy hajtsuk uralmunk alá az egész földet, tehát akkor a koronavírust is. Ezen a víruson ugyan erőt vehetünk, de a halálon nem. Ebben a hatalmas félelemben, ami a járvány kapcsán ránk tört, tulajdonképpen a halállal találja magát szembe az ember - pontosabban az élettel. Amikor exisztenciálisan találkozom a halállal, tehát azzal a lehetőséggel, hogy most én vagyok az, aki meghalhatok, akkor találkozom igazán az életemmel. Ha minden beteg meggyógyult volna, ha egyetlen haláleset sem lett volna, a félelem attól még itt volt. Ha legyőznénk minden világjárványt, sőt még a testi halált is (egyesek abban reménykednek, hogy a szervek kicserélésével ez megtörténhetne), akkor mi lenne? Ha ebben az életben örökké élnénk, az borzalmas lenne. John Henry Newman bíboros szembenézett ezzel a gondolattal. Az örökkévalóság, az örök élet, így, ebben a formában inkább csapás lenne, és a halál lenne kegyelem. Miért? Mert ha örökké élnénk a földön, egyszerre csak rádöbbennénk, hogy semminek sincs értelme. Valójában az az új élet a kegyelem, amit Jézus ígért. Egy komfortéletet élni évezredeken át - belegondolni is rossz! Milyenek lennének az emberi kapcsolataink? A kereszténységnek a létezéshez van küldetése - mondja Kierkegaard. Ma az emberi alappal van baj. Az ember létezéséről beszélni nem pusztán a filozófusok ínyenckedése. A mostani világjárvány idején mindenki filozófussá kényszerül lenni, vagy pedig folytatja azt az önbecsapást, hogy mindent túlélünk ebben a komfortzónában. Mi annak a Jézusnak vagyunk a hívei, aki meghalt, de föltámadott halottaiból.
Mindig minden nemzedék tudott a túlvilágról. Azt is sejtették, hogy az másfajta élet. Úgy gondolták, hogy a halállal valami új élet kezdődik, de az emberi személy ugyanaz marad. A nyugati civilizáció ma erre is egyetemesen nemet mondott. Tehát nemcsak a kereszténységre, az Ószövetségre és a zsidóságra, hanem az ősi európai pogány népek hitére is. Még azok is úgy kapaszkodtak a túlvilágba, hogy aszerint rendezték be földi életüket. Ma pedig egy istensemleges, túlvilágsemleges életet tettek kötelezővé. Már a pogányokat - de bennünket is, hiszen bennünk is ott van a pogány - kísértette az, hogy fantáziáljanak a túlvilágról, hogy a jelen élet felszínét, annak örömeit, élvezeteit végtelenítsék. Ma még ezzel is baj van. Európa komfortban élő, önelégült világa mögött az ember megsejti az értelmetlenséget, ezért hangoskodik állandóan, ezért nem mer gondolkodni. Civilizációnk túlvilág nélkül, Isten nélkül a halál kultúráját építi, mert megriad a megsejtett értelmetlenségtől: magzatokat öl, csak látszólag foglalkozik a fogyatékkal élőkkel, nem hiszi el, hogy azoknak is teljes életük lehet, és aztán ott az eutanázia. Ha mégis fantáziál a túlvilágról, akkor azt a jelen élet meghosszabbításának tartja, csak még fokozottabban és végtelenítve. Itt van a muszlim túlvilágképnek is a gyöngesége. Egy örökkévalósított, sikeres, komfort élet Isten nélkül a legnagyobb csapás. Ebbe az exisztenciális, logikai és fantázia-zűrzavarba kiáltja bele a hívő ember: Jézus feltámadt a halottak közül. Halálával legyőzte a halált. Tehát az az élet, amelyet Jézus meghirdet, az nem a mostani élethez képest egy nagyon sápadt túlvilági létezés, amelyre egyáltalán nem kívánkozom, hanem inkább valamiféle létteljesség. Semmit sem kell sajnálni abból, amit itt hagyunk. Ott Isten szemével látunk majd mindent."
Forrás: ferencesek.hu