109. nap: „A safety car hirtelen beállt elém...”

Marton Zsolt püspök atya osztotta meg a gondolatait a karanténos hetekről. Külön beszélt a nehézségekről és a pozitív lehetőségekről is. Mindezt a személyes élményeivel tette gazdagabbá. Hazánk egyik legfiatalabb püspökének a beszámolóját adjuk közzé. 

"Volt egy időszak, amikor kicsit börtönné váltak az otthonok, és a négy fal között kellett maradni hosszabb ideig gyerekeknek, szülőknek, ami próbára tette a családokat. Például a pedagógusok az online oktatás mellett a saját gyerekeiket is nevelték, és még a háztartási feladatokat is ellátták. Ugyanakkor a négy fal között maradva jobban előjöttek a családi konfliktusok is. Úgy gondolom, hogy a jól működő házasságok megerősödtek, a problémás házasságoknál kiéleződtek a nehézségek. Kérdéses volt az is, hogy pszichésen hogyan lehet elviselni a bezártságot. A járvány miatti korlátozások ideje olyan volt, mintha egy mátrixban élnénk. Minden digitális módon, a virtuális térben zajlott, a konkrét kapcsolatok nem épülhettek olyan megszokott módon, mint eddig.

Az egyházi, családi, baráti kapcsolatokat, melyek számomra nagyon fontosak, nem lehetett a korábban megszokott módon fenntartani, építeni. Nehézséget jelentett az is, hogy épp az egyházmegye megismerésének folyamatában, a papok meglátogatása idején ért a veszélyhelyzet kihirdetése. A tervezett papi rekollekció előtt két nappal kellett lefújnunk az egészet. A vírus jött, és nem lehetett neki parancsolni. Személy szerint úgy éltem meg, hogy lendületben vagyok, és ez a rendkívüli helyzet megakaszt. Kicsit úgy éreztem, a szentelési beszédemben említett hasonlatomnál maradva, hogy egy versenyautóban ülök, és a safety car, amelyet vészhelyzet idején küldenek be a pályára, hirtelen beállt elém, és lelassította a mezőnyt, annyira, hogy szinte csak lépésben tudtam haladni.

A bezártság mutatta meg, hogy emberi kapcsolatainkat jobban kéne ápolunk, de a rohanás, hajszoltság miatt sokszor sérülnek, igazából csak töredékesen élünk. Az öcsém vállalkozóként eleve otthonról dolgozik, de most a sógornőmnek is, banki alkalmazottként, home office-ban otthon kellett maradnia, így többet tudott együtt lenni a család, sokkal többet, mint korábban. Beszélgettek, kártyáztak, társasjátékoztak. A gyerekeik házi feladatára is jobban oda tudtak figyelni. Azt láttam, hogy az ő házasságuk, családi életük kivirágzott. Volt, aki úgy fogalmazott, jó lenne évente legalább egy ilyen hónap, de vírus nélkül, amikor megszűnik ez a rohanás, jobban tudnánk egymásra figyelni, együtt lenni. Valamiképpen ez természetesebb volna, mint az állandó rohanás.

Rengeteget sportoltam. Amúgy is szeretek mozogni, uszodába most nem mehettem, de szinte naponta felmentem a Naszályra, vagy gyalog, vagy biciklivel. Itt is bicikliztem a Duna-parton, a kerékpárúton. Ilyen rövid idő alatt ilyen intenzíven még sosem mozogtam.
Fölfedeztem a digitális világot. Mivel nem tudtam meglátogatni a papjaimat, felhívtam őket telefonon. Mindennap így zajlott másfél hónapon keresztül, kimentem a szabadba, bicikliztem, sétáltam a Duna-parton és telefonáltam. A püspöktársaimat is mind felhívtam, a szemináriumi rektorokat, de a kollégákat és a világiakat is, diakónusokat, szervezőket és számos barátomat, ismerősömet.

Óriási ajándék volt, hogy fölfedeztük az egyházmegyében, mi az, amit viszont megtehetünk ebben a rendkívüli időszakban. A safety car ugyan lelassította, de nem állította meg az életünket. A hivatal működött, és a Skype- vagy a Zoom-felületek segítségével akár esperesi összejövetelt, egyházmegyei papi szenátust, tanácsosok testületét, dispozíciós testületet is összehívhattam. Jó volt felismerni, hogy a jövőben is használhatjuk ezeket a felületeket, hogy ha nem szükséges, ne utaztassunk valakit száz kilométerről egy találkozóra. Persze fontos a személyes találkozás, de nem mindenáron. Ezért tervezem, hogy a jövőben is lesz hasonló alkalom."

Forrás: Magyar Kurír