A remény tovább él

A Remény Szentéve meghirdetésekor Ferenc pápa a mai bizonytalan és átláthatatlan helyzetben (vallásilag, politikailag, gazdaságilag) felszólította Isten népét, emlékeztette a hivatására: "a remény zarándokai" vagyunk. Milyen szép, hogy ebben a kegyelmi időben Húsvétot követően kapta meg a Pápa a hazahívó szót. Amit kiemelnék az életéről, a Krisztus követéséből, hogy Ő egy lelkipásztor volt. Egyesek szerint néha ezt a vonalat túlzásba vitte (értem ezalatt, hogy gyakran a pasztorális megközelítés közelebb állt hozzá, mint egyéb nézőpontok), de Ő így gondolkodott. Ezen a téren számos eredményt el is ért.

Visszakanyarodva a szentévhez, nézhetjük úgy ezt a döntését, mintegy végakaratot: Isten népe legyen tisztában azzal, hogy a remény zarándokai vagyunk! Aki már járt zarándoklaton, tudja, megtapasztalta, hogy gyakran nehéz az út. Számos kísértést kapunk közben, hogy hagyjuk abba az egészet… Lelki értelemben is zarándokolunk, méghozzá egy életen keresztül. Néha könnyebb, számos alkalommal szinte elviselhetetlen. Ilyenkor kellenek a testvérek, akikkel együtt haladunk az úton. A kereszténység közösségi dimenzióban értelmezhető, ha ezt kihagyjuk, akkor letérünk a kijelölt ösvényről. Kellenek a lelkivezetők, a lelkikísérők, akik előttünk járnak, és jó eséllyel tudnak segíteni. De leginkább szükséges a táplálék az úton, a Mennyei Kenyér! Az Eucharisztia nélkül sokkal nehezebb, egy katolikusnak pedig hatalmas ajándék az Égi Kenyér. Benedek pápa mondta a Deus Caritas est kezdetű enciklikájában, hogy amikor áldozunk, akkor Tűzet és Szentlelket veszünk magunkhoz. Így gondoskodik rólunk az Úr, hogy megmaradjunk az úton, végső soron az Úton.

Bár a szentévenek vége, de a remény bennünk él tovább: tápláljuk, hogy kitartson az út végéig! Ez a mi feladatunk, mindenkinek a saját zarándokútját kell végigjárnia. Ami biztos, hogy ha együttműködünk a kegyelemmel, akkor sikerülni fog!