996. nap: Isten maradjon Isten

„Advent harmadik vasárnapjának evangéliuma a börtönben raboskodó Keresztelő Jánosról szól, aki elküldi tanítványait, hogy kérdezzék meg Jézust: „Te vagy-e az, akinek el kell jönnie, vagy valaki mást várjunk?” (Mt 11,4). Jánosban ugyanis, amikor Jézus cselekedeteiről hallott, kétségek ébredtek, hogy valóban ő-e a Messiás vagy sem. Ő egy szigorú Messiást képzelt el, olyat, aki eljön, hatalommal igazságot szolgáltat, és megbünteti a bűnösöket. Most viszont Jézus szavai és gesztusai együttérzésről tanúskodnak mindenki felé, tetteinek középpontjában a megbocsátó irgalom áll, aminek következtében „a vakok újra látnak, a sánták járnak, a leprások megtisztulnak, a süketek hallanak, a halottak feltámadnak, a szegényeknek pedig hirdetik az örömhírt” (Mt 11,5). Jót tesz azonban nekünk, ha elidőzünk Keresztelő János eme válságánál, mert számunkra is mondhat valami fontosat.

A szöveg hangsúlyozza, hogy János börtönben van, és ez a fizikai helyen túl arra a belső állapotra irányítja gondolatainkat, amelyet átél: a börtönben sötétség van, nincs lehetőség tisztán látni és a falakon túlra tekinteni. Keresztelő János ugyanis már nem képes felismerni Jézust mint a várt Messiást. Kétségek gyötrik, és elküldi tanítványait, hogy megbizonyosodjanak: „Menjetek, és nézzétek meg, ő-e a Messiás vagy sem.” Meglepődtünk, hogy ez épp Jánossal történt, aki megkeresztelte Jézust a Jordánban, és tanítványai előtt Isten Bárányaként mutatott rá (vö. Jn 1,29). Ez azt jelenti, hogy még a legnagyobb hívő is átmegy a kétségek alagútján. És ez nem rossz dolog; ellenkezőleg, néha elengedhetetlen a lelki növekedéshez:

segít megérteni, hogy Isten mindig nagyobb, mint amilyennek mi képzeljük; cselekedetei meglepők, mások, mint amilyenekre számítottunk; tettei másfélék, mindig felülmúlják szükségleteinket és várakozásainkat; s ezért sosem szabad abbahagynunk, hogy keressük őt és megtérjünk az ő igazi arcához. Egy nagy teológus azt mondta, hogy Istent „lépésről lépésre kell újra felfedezni… néha azt gondolva, hogy elveszítettük” (Henri de Lubac: Isten útjain, Vigilia, Budapest, 1995, 103). Ezt teszi a Keresztelő is: kétségek között még mindig keresi őt, kérdezi, „vitatkozik” vele, végül újra felfedezi őt. János, akit Jézus az asszonytól születettek közül a legnagyobbnak nevezett (vö. Mt 11,11), röviden arra tanít bennünket, hogy ne zárjuk be Istent saját sémáinkba. Mindig leselkedik ránk ez a veszély, ez a kísértés: hogy magunknak tetsző Istent csináljunk, hogy aztán használhassuk. Isten valami más!

Testvéreim, néha mi is ilyen helyzetben találjuk magunkat, egy belső börtönben, és képtelenek vagyunk felismerni az Úr újdonságát, talán annak a feltételezésnek vagyunk a foglyai, hogy már mindent tudunk róla.

Kedves testvéreim, sosem tudunk mindent Istenről, soha!

Talán egy hatalmas Isten van a fejünkben, aki azt tesz, amit akar, ahelyett, hogy az alázatos szelídség, az irgalom és a szeretet Istene lenne, aki mindig úgy működik életünkben, hogy tiszteletben tartja szabadságunkat és döntéseinket. Talán mi is megkérdezhetnénk tőle: „Tényleg te vagy az Isten, ilyen egyszerűségben, aki eljön, hogy megmentsen bennünket?” Valami hasonló történhet velünk a testvéreinkkel kapcsolatban is: megvannak a saját elképzeléseink, előítéleteink, és lemoshatatlan címkéket ragasztunk másokra – különösen azokra, akiket magunktól különbözőnek tartunk. Az advent tehát a látásmódok megváltoztatásának időszaka, amikor engedjük, hogy Isten irgalmasságának nagysága ámulatba ejtsen bennünket. Meglepődés: Isten mindig ámulatba ejt bennünket! (Láttuk, nemrég Az Ő képmására [A Sua immagine] című műsorban az ámulatról beszéltek). Isten mindig ámulatot kelt benned. Az advent olyan időszak, amikor a kisded Jézusnak jászlat készítve újból megtanuljuk, ki a mi Urunk; olyan időszak, amikor felhagyunk bizonyos gondolkodási sémáinkkal, bizonyos, Istennel és testvéreinkkel szemben táplált előítéleteinkkel.

Az advent olyan időszak, amikor ahelyett, hogy magunknak kívánt ajándékokon gondolkodnánk, vigasztaló szavakat és gesztusokat adhatunk a sebzetteknek, ahogyan Jézus tette a vakokkal, a süketekkel és a bénákkal.

A Szűzanya fogjon kézen bennünket – mint egy édesanya – a karácsonyi készülődés e napjaiban, és segítsen nekünk, hogy fel tudjuk ismerni a Gyermek kicsinységében az eljövendő Isten nagyságát.”

Forrás: Magyar Kurír