954. nap: "Jézus mindig szeretettel tekint ránk"

A Szentatya ma Zakeus és Jézus találkozásának történetét veszi górcső alá, és arra hív bennünket, hogy kövessük Krisztust, aki irgalmasan, másokat felemelő tekintettel néz az emberre. 

A mai liturgiában az evangélium azt beszéli el, ahogyan Jézus és Zakeus, a vámosok vezetője találkoznak egymással Jerikóban (Lk 19,1-10). Az elbeszélés középpontjában a keres ige áll. Figyeljünk erre: keres. Zakeus "kereste az alkalmat, hogy lássa, ki az a Jézus" (Lk 19,3), Jézus pedig, miután találkozott vele, kijelenti: "Az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és üdvözítse, ami elveszett" (Lk 19,10). Időzzünk el egy kicsit az egymást kereső két tekintetnél: Zakeus tekintete Jézust keresi, Jézus tekintete pedig Zakeust keresi.

Zakeus tekintete. Ő vámszedő volt, vagyis egyike azoknak a zsidóknak, akik a római uralkodók nevében adót szedtek, tehát hazaárulók voltak, és kihasználták a helyzetüket. Emiatt Zakeus gazdag volt, mindenki gyűlölte, és bűnösnek kezelték. A szöveg azt mondja, hogy "alacsony termetű volt" (Lk 19,3), és ezzel talán belső alacsonyságára, középszerű, becstelen életére, mindig lesütött szemére is utal. A lényeg az, hogy kicsi volt. Zakeus mégis látni akarja Jézust. Valami arra készteti, hogy találkozzon vele. "Így hát előrefutott - mondja az evangélium -, felmászott egy vad fügefára, hogy láthassa, mert arra kellett elhaladnia" (Lk 19,4).

Felmászott egy fügefára: Zakeus, a mindent uraló ember nevetségessé teszi magát, a nevetségessé válás útjára lép, hogy lássa Jézust. Gondoljunk csak bele, mi történne, ha például egy gazdasági miniszter felmászna egy fára, hogy megnézzen valamit: félő, hogy kigúnyolnák. Zakeus pedig kitette magát annak a kockázatnak, hogy kigúnyolják, csak hogy lássa Jézust, nevetségessé tette magát. Zakeus a maga kicsinységében úgy érzi, keresnie kell egy másik tekintetet, Krisztus tekintetét. Még nem ismeri őt, de vár valakit, aki kiszabadítja őt abból az állapotból, amelyben van, erkölcsileg alacsony állapotából, valakit, aki kihúzza a mocsárból. Ez alapvető fontosságú: Zakeus arra tanít bennünket, hogy az életben sosincs minden elveszve. Gondoljunk bele: sosincs minden elveszve, soha! Mindig teret adhatunk az újrakezdés, az újraindulás, a megtérés vágyának. És ezt teszi Zakeus.

Ebben a vonatkozásban döntő fontosságú a második szempont: Jézus tekintete. Az Atya azért küldte, hogy felkutassa az elveszetteket; és amikor megérkezik Jerikóba, éppen a mellett a fa mellett megy el, amelyre Zakeus felmászott. Az evangélium szerint "Jézus felnézett és megszólította: »Zakeus, gyere le gyorsan, mert ma a te házadban kell megszállnom«" (Lk 19,5). Ez egy gyönyörű kép, mert ha Jézusnak fel kell néznie, az azt jelenti, hogy alulról nézi Zakeust.

Ez az üdvösség története: Isten nem felülről nézett le ránk, hogy megalázzon és megítéljen bennünket, nem; ellenkezőleg, egészen odáig leereszkedett, hogy megmosta lábunkat, alulról nézett ránk, és visszaadta méltóságunkat.

Így Zakeus és Jézus tekintetének kereszteződése mintha az üdvösség egész történetét foglalná össze: az emberiség a maga nyomorúságával megváltást keres, de mindenekelőtt Isten az, aki irgalmasságával keresi a teremtményt, hogy megmentse.

Testvéreim, emlékezzünk erre: Isten tekintete sosem a hibákkal teli múltunknál áll meg, hanem végtelen bizalommal arra tekint, amivé válhatunk. És ha időnként úgy érezzük, hogy alacsony termetűek vagyunk, nem tudunk megfelelni az élet kihívásainak, nemhogy az evangélium kihívásainak, elmerülünk a problémákban és a bűnökben, Jézus mindig szeretettel tekint ránk; mint Zakeus esetében, hozzánk lép, nevünkön szólít, és ha befogadjuk őt, eljön az otthonunkba.

Tehát megkérdezhetjük magunktól: hogyan tekintünk magunkra? Vajon elégtelennek érezzük magunkat, és beletörődünk helyzetünkbe, vagy éppen akkor, amikor magunk alatt érezzük magunkat, keressük a Jézussal való találkozást? És aztán: miként tekintünk azok felé, akik hibáztak és nehezen tudnak felkelni hibáik porából? Tekintetünk egy felülről jövő, ítélkező, megvető, kirekesztő tekintet? Ne feledjük, hogy csak azért szabad felülről lefelé nézni valakit, hogy segítsünk neki felkelni: semmi másért. Csak ebben az esetben szabad felülről lefelé nézni. Nekünk, keresztényeknek Krisztus tekintetét kell magunkévá tennünk, amely könyörületesen alulról ölel át, és keresi azt, aki elveszett. Ez az Egyház tekintete, és mindig is ennek kell lennie, Krisztus tekintetének, nem egy elítélő tekintetnek.

Imádkozzunk Máriához, akinek alázatosságára az Úr rátekintett, és kérjük tőle annak ajándékát, hogy új tekintettel tudjunk magunkra és másokra nézni!

Forrás: Magyar Kurír