947. nap: „Ahol túl sok az én, ott kevés az Isten”

A mai napon Ferenc pápa vasárnapi homíliáját adjuk közzé, amelyben az alázatra hív, hogy ezáltal Isten felemelhessen minket magához...

"A mai liturgia evangéliumában egy olyan példázatot hallunk, amelynek két főszereplője van: egy farizeus és egy vámszedő (vö. Lk 18,9-14), vagyis egy vallásos ember és egy bűnösnek tartott ember. Mindketten felmennek a templomba imádkozni, de csak a vámszedő emelkedik fel igazán Istenhez, mert alázatosan leereszkedik önmaga igazságába, és olyannak mutatja magát, amilyen, álarcok nélkül, szegénységeivel együtt. Azt mondhatjunk tehát, hogy a példázatot két mozgás határozza meg, melyeket két ige fejez ki: felmenni és leereszkedni.

Az első mozgás a felmenetel. A szöveg ugyanis így kezdődik: "Két ember felment a templomba imádkozni" (Lk 18,10). Ez a cselekvés a Biblia számos epizódját felidézi, ahol az ember, hogy találkozzon az Úrral, felmegy Isten jelenlétének a hegyére: Ábrahám felmegy a hegyre, hogy áldozatot mutasson be; Mózes felmegy a Sínai-hegyre, hogy átvegye a parancsolatokat; Jézus felmegy a hegyre, ahol színében elváltozik. A felmenetel tehát az emberi szívnek azt a szükségletét fejezi ki, hogy elszakadjunk a lapos élettől, hogy találkozhassunk az Úrral; hogy felemelkedjünk egónk síkságáról, hogy felemelkedjünk Isten felé - hogy megszabaduljunk egónktól -; hogy összegyűjtsük mindazt, amit a völgyben megélünk, hogy az Úr elé vigyük. Ez a "felmenetel", és amikor imádkozunk, felfelé megyünk.

De ahhoz, hogy megtapasztaljuk a vele való találkozást, és az ima által átalakuljunk, hogy felemelkedjünk Istenhez, szükségünk van a második mozgásra: a leereszkedésre. Hogyhogy? Mit jelent ez? Ahhoz, hogy felemelkedjünk hozzá, le kell ereszkednünk önmagunkba: ápolnunk kell a szív őszinteségét és alázatát, melyek lehetővé teszik, hogy becsületesen tekintsünk gyarlóságainkra és belső szegénységeinkre. Az alázatban ugyanis képessé válunk arra, hogy színlelés nélkül Isten elé tárjuk azt, amilyenek valójában vagyunk, a korlátainkat, a sebeinket, a bűneinket, a nyomorúságainkat, amelyek nyomasztják szívünket, és hogy kérjük az ő irgalmát, hogy meggyógyítson és felemeljen bennünket.

Ő az, aki felemel bennünket, nem mi magunk. Minél alázatosabban leereszkedünk, Isten annál jobban felemel bennünket.

A példabeszédben szereplő vámszedő alázatosan megáll, "távolabb" (Lk 18,13) - nem megy közelebb, szégyelli magát -, bocsánatot kér, és az Úr felemeli őt. A farizeus viszont dicsekszik, magabiztos, meg van győződve arról, hogy minden rendben van vele: kihúzza magát, csak magáról beszél az Úrnak, dicséri magát, felsorolja az összes vallásos jócselekedetét, és lenéz másokat: "Nem vagyok olyan, mint az ott..." Mert ezt teszi a lelki gőg. [Mondhatná valaki:] "De Atyám, miért beszél nekünk a lelki gőgről?" Mert mindannyiunkat fenyeget a veszély, hogy beleesünk ebbe a hibába. Ez arra késztet, hogy magunkat jónak higgyük, másokat pedig megítéljünk. Ez a lelki gőg: "Én jó vagyok, jobb vagyok másoknál: az az ember ilyen, az a másik meg olyan..." És így, anélkül, hogy észrevennéd, önmagadat imádod, és eltörlöd Istenedet. Önmagunk körül forgunk. Ilyen az alázat nélküli ima.

Testvéreim, a farizeus és a vámszedő közelről érint bennünket. Amikor rájuk gondolunk, nézzünk magunkra: vizsgáljuk meg, hogy megvan-e bennünk is, mint a farizeusban, az az "elbizakodottság, hogy igaznak tartsuk magunkat" (vö. Lk 18,9), amely mások megvetésére késztet bennünket.

Ez történik például, amikor dicséreteket keresünk, és folyton az érdemeinket és jó cselekedeteinket soroljuk, amikor többet aggódunk azon, hogy milyennek tartanak mások, mint azon, hogy milyenek vagyunk, amikor engedjük, hogy a narcizmus és az exhibicionizmus csapdájába essünk. Óvakodjunk az önhittségen alapuló narcizmustól és exhibicionizmustól, melyek minket, keresztényeket, papokat, püspököket is arra késztet, hogy mindig ott legyen egy szó az ajkunkon. Melyik szó? "Én": "Én ezt tettem, én azt írtam, én megmondtam, én előbb értettem meg, mint ti", és így tovább.

Ahol túl sok az én, ott kevés az Isten.

Nálunk, az én országomban ezeket az embereket úgy hívják, hogy "én-énvelem-énértem-csak-én". Ez a neve az ilyen embereknek. Beszéltek egyszer egy papról, aki ilyen volt, önmaga körül forgott, és az emberek viccelve azt mondták róla: "Ez a pap, fordítva tömjénez, önmagát tömjénezi." Pontosan így van, és nevetségessé válik.

Kérjük a Boldogságos Szűz Mária közbenjárását, aki az Úr alázatos szolgálóleánya, élő képmása annak, amit az Úr szeret végbevinni, ledöntve a hatalmasokat trónjukról és felemelve az alázatosakat (vö. Lk 1,52)."

Forrás: Magyar Kurír