877. nap: "A hit nem altatódal..."

A Szentatya ma arra buzdít bennünket, hogy szítsuk fel szívünkben újra a hit tüzét, és tegyünk meg mindent azért, hogy másokban is fellobbanjon.

A mai liturgia evangéliumában elhangzik Jézusnak egy olyan mondata, amely mindig szíven üt bennünket és kérdést intéz hozzánk. Miközben úton van tanítványaival, ezt mondja: "Azért jöttem, hogy tüzet gyújtsak a földön. Mi mást akarnék, mint hogy lángra lobbanjon" (Lk 12,49).

Milyen tűzről beszél? És mit jelentenek ezek a szavak számunkra ma, mit jelent ez a tűz, amelyet Jézus hoz?

Mint tudjuk, Jézus azért jött, hogy elhozza az evangéliumot a világba, vagyis Isten mindannyiunk iránti szeretetének jó hírét. Azért mondja, hogy az evangélium olyan, mint a tűz, mert olyan üzenet, amely ha betör a történelembe, felégeti az élet régi egyensúlyait, kihívást intéz hozzánk, hogy kilépjünk az individualizmusból, legyőzzük az önzést, hogy a bűn és a halál rabságából a feltámadt Jézus új életébe lépjünk. Más szóval: az evangélium nem hagyja a dolgokat annyiban; amikor az evangélium megérkezik, és az emberek meghallják és befogadják, a dolgok nem maradnak úgy, ahogy vannak. Az evangélium változást idéz elő és megtérésre hív. Nemcsak a lélek benső világát érintő békét áraszt, hanem nyugtalanságot ébreszt, amely útnak indít, és arra ösztönöz, hogy megnyíljunk Isten és testvéreink felé. Pontosan olyan, mint a tűz: miközben Isten szeretetével felmelegít bennünket, el akarja égetni önzésünket, meg akarja világítani életünk árnyoldalait - mindannyiunkban vannak ilyenek! -, el akarja emészteni a hamis bálványokat, melyek rabságban tartanak bennünket.

A bibliai próféták nyomdokain járva - gondoljunk például Illésre és Jeremiásra - Jézust Isten szeretetének tüze hajtja, és annak érdekében, hogy ezzel a szeretettel lángra lobbantsa a világot, feláldozza magát, szeretve a végsőkig, vagyis a halálig, mégpedig a kereszthalálig (vö. Fil 2,8). A Szentlélek tölti be, akit tűzhöz hasonlítanak, és az ő fényével és erejével feltárja Isten irgalmas arcát, és az élet teljességét adja az elveszettnek vélt embereknek, lebontja a kirekesztettség akadályait, meggyógyítja a test és a lélek sebeit, megújítja a külső gyakorlatokra redukált vallásosságot. Ezért tűz: megváltoztat és megtisztít!

Mit jelent tehát Jézusnak ez a szava, ez a tűzről szóló mondata számunkra - mindannyiunk számára -, számomra, számodra? Arra hív, hogy újra gyújtsuk meg a hit lángját, hogy az ne váljon másodlagos valósággá vagy az egyéni jólét eszközévé, amely miatt kitérünk az élet, az Egyházban és a társadalomban végzett elkötelezett munka kihívásai elől. Az Istenbe vetett hit ugyanis - mondta egy teológus - "megnyugtat bennünket, de nem úgy, ahogyan szeretnénk: vagyis nem azért, hogy bénító képzelgést keltsen bennünk vagy boldog megelégedéssel töltsön el, hanem hogy képessé tegyen bennünket a cselekvésre" (Henri de Lubac: Sulle vie di Dio [Isten útjain], Jaca Book, Milano, 2008, 184).

A hit röviden szólva nem "altatódal", mely elaltat bennünket. Az igazi hit tűz, lobogó tűz, mely ébren és aktívan tart bennünket az éjszakában is!

Feltehetjük hát magunknak a kérdést: szeretem-e szenvedélyesen az evangéliumot? Olvasom-e gyakran az evangéliumot? Magammal viszem-e? A hit, amelyet vallok és a liturgiában ünneplek, boldog nyugalomba ringat, vagy felgyújtja bennem a tanúságtétel tüzét? Egyházként is feltehetjük magunknak a kérdést: közösségeinkben ég-e a Lélek tüze, az imádság és a szeretet iránti szenvedély, a hit öröme, vagy pedig megfáradva, megszokásban tespedve, sápadt arccal, panaszkodva és mindennapos pletykálással vonszoljuk magunkat?

Testvéreim, vizsgáljuk meg magunkat ezen a téren, hogy mi is azt mondhassuk, amit Jézus mondott: minket is lángra lobbant Isten szeretetének tüze, és fel akarjuk gyújtani vele a világot, el akarjuk vinni mindenkihez, hogy mindenki felfedezze az Atya gyengédségét és megtapasztalja Jézus örömét, amely kitágítja a szívet - Jézus kitágítja a szívünket! -, és széppé teszi az életet. Imádkozzunk ezért a Boldogságos Szűzhöz: ő, aki befogadta a Szentlélek tüzét, járjon közben értünk!

Forrás: Magyar Kurír