842. nap: Belenézek-e a szenvedő ember szemébe?

A mai napon Ferenc pápa vasárnapi beszédét adjuk közzé. Az irgalmas szamaritánus példázatán keresztül a látásra és a könyörületre irányítja a szíveinket...

"A mai liturgia evangéliuma az irgalmas szamaritánus példázatát mondja el (vö. Lk 10,25-37); valamennyien ismerjük. A Jeruzsálemből Jerikóba vezető utat látjuk, az út szélén egy rablók által véresre vert és kirabolt férfi fekszik. Egy arra járó pap meglátja, de nem áll meg, hanem elmegy mellette; ugyanígy tesz egy levita, vagyis egy templomi istentiszteletben segédkező ember. "Végül egy szamaritánusnak is arra vitt az útja - mondja az evangélium -; amikor megpillantotta, megesett rajta a szíve" (Lk 10,33). Ne felejtsétek el ezt a kifejezést: "megesett rajta a szíve".

Ezt érzi Isten, amikor látja, hogy bajban vagyunk, bűnt követtünk el, nehézségekkel küszködünk: "megesett rajta a szíve".

Az evangélista gondosan fogalmaz: a szamaritánusnak "arra vitt az útja". Vagyis az a szamaritánus, bár megvoltak a maga tervei, és egy távoli cél felé tartott, nem keres kifogásokat, és engedi, hogy megszólítsák az útközben történtek. Gondolkodjunk el: nem pontosan erre tanít bennünket az Úr? A távolba, a végcél felé kell tekintenünk, miközben nagy figyelmet fordítunk azokra a lépésekre, amelyeket itt és most kell megtennünk, hogy eljussunk oda.

Jelzésértékű, hogy az első keresztényeket "az Út tanítványainak" nevezték (vö. ApCsel 9,2).

A hívő ember ugyanis nagyon hasonlít a szamaritánusra: hozzá hasonlóan ő is úton van, ő is utazó. Tudja, hogy nem "beérkezett" ember, hanem mindennap tanulni akar, követve az Úr Jézust, aki azt mondta: "Én vagyok az út, az igazság és az élet" (Jn 14,6).

Én vagyok az út: Krisztus tanítványa őt követve jár, és így "az Út tanítványává" válik. Az Úr után megy, aki nem otthon ülő, hanem mindig úton lévő ember: útközben találkozik az emberekkel, útközben gyógyít betegeket, útközben látogat meg falvakat és városokat. Az Úr így cselekedett, mindig útközben.

Az "Út tanítványai" - tehát mi, keresztények - így azt látjuk, hogy gondolkodás- és cselekvésmódunk fokozatosan megváltozik, és egyre inkább a Mesteréhez igazodik. Krisztus nyomdokain járva utazóvá válunk, és megtanulunk - a szamaritánushoz hasonlóan - látni és könyörületre indulni.

Az "Út tanítványa" először is lát: kinyitja a szemét a valóságra, nem zárkózik önzően saját gondolataiba. Ezzel szemben a pap és a levita bár látja a szerencsétlen embert, mintha nem is látnák, továbbmennek, elfordítják a fejüket.

Az evangélium látásra nevel bennünket: mindannyiunkat vezet, hogy helyesen értsük a valóságot, napról napra legyőzve előítéleteinket és dogmatizmusainkat.

Sok keresztény dogmatizmusokba menekül, hogy védekezzen a valósággal szemben.

Aztán az evangélium Jézus követésére tanít bennünket, mert Jézus követése megtanít bennünket arra, hogy könyörületre induljunk: hogy észrevegyük a másikat, különösen azokat, akik szenvednek, akik a legnagyobb szükségben vannak, és úgy cselekedjünk, ahogy a szamaritánus: ne továbbhaladjunk, hanem megálljunk.

Megeshet, hogy amikor halljuk ezt az evangéliumi példázatot, másokat hibáztatunk vagy önmagunkat hibáztatjuk, ujjal mutogatunk másokra, ahhoz a paphoz és levitához hasonlítjuk őket - "Ó, ez az ember továbbmegy, nem áll meg!" -, vagy magunkat hibáztatjuk, számba véve az eseteket, amikor nem figyeltünk felebarátainkra. Én azonban szeretnék egy másfajta gyakorlatot javasolni nektek. Ne annyira magunkat hibáztassuk, ne! Természetesen fel kell ismernünk, ha közömbösek vagyunk és igazoljuk magunkat, de ne álljunk meg itt! El kell ismernünk, ez hiba, de

kérjük az Urat, hogy segítsen kilépnünk önző közönyünkből, és állítson bennünket az Útra! Kérjük, segítsen, hogy tudjuk a másikat meglátni és könyörületre indulni iránta! Ez kegyelem, kérnünk kell az Úrtól: "Uram, segíts, hogy lássak, hogy könyörületre induljak, ahogyan te meglátsz engem és könyörületre indulsz irántam!"

Ezt az imát javaslom ma nektek: "Uram, segíts, hogy lássak, hogy könyörületre induljak, ahogyan te meglátsz engem és könyörületre indulsz irántam!" Kérjük az Urat, hogy segítsen bennünket meglátni azokat és könyörületre indulni azokon, akikkel útközben találkozunk, különösen azokon, akik szenvednek és szükségben vannak, hogy odalépjünk hozzájuk, és megtegyük, amit megtehetünk, hogy segítsünk rajtuk!

Sokszor előfordul, hogy amikor találkozom egy kereszténnyel, aki azért jön hozzám, hogy lelki dolgokról beszélgessünk, megkérdezem, szokott-e adni alamizsnát. "Igen" - válaszolja. - "És mondd, megérinted annak a kezét, akinek a pénzt adod?" - "Nem, nem, csak odadobom." - "És belenézel annak a személynek a szemébe?" - "Nem, nem emlékszem."

Ha alamizsnát adsz anélkül, hogy megérintenéd a valóságot, anélkül, hogy annak a rászorulónak a szemébe néznél, akkor az az alamizsna neked szól, nem pedig neki.

Gondolkodj el ezen: "Megérintem-e a nyomorúságokat? Hozzányúlok-e a nyomorultakhoz, akiken segítek? Belenézek-e a szenvedő emberek szemébe, azokéba, akiken segítek?" Ezt a gondolatot bízom rátok: látni és könyörületre indulni.

Szűz Mária kísérjen bennünket ezen a növekedési úton! Ő, aki "megmutatja nekünk az Utat", vagyis Jézust, segítsen abban is, hogy egyre inkább "az Út tanítványai" legyünk!"

Forrás: Magyar Kurír