835. nap: A Mester életét felragyogtatni

Ferenc pápa a hetvenkét tanítványról szóló történet kapcsán arról elmélkedik, hogy Jézus miért küldte el őket kettesével, és mi mit tanulhatunk ebből...

A mai vasárnapi liturgia evangéliumában azt olvassuk, hogy "Jézus kiválasztott más hetvenkét tanítványt, és elküldte őket kettesével maga előtt minden városba és helységbe, ahová menni szándékozott" (Lk 10,1). A tanítványokat kettesével küldte el, nem egyenként. Gyakorlati szempontból úgy tűnik, a kettesével való kiküldetésnek több hátránya, mint előnye van. Fennáll ugyanis a veszélye annak, hogy a tanítványok nem jönnek ki egymással, más lesz a tempójuk, egyikük elfárad vagy megbetegszik útközben, és így a másiknak is meg kell állnia. Ha viszont az ember egyedül van, úgy tűnik, az út gyorsabb és egyszerűbb. Jézus azonban nem így gondolja: nem magányos harcosokat küld maga előtt, hanem kettesével menő tanítványokat. De tegyük fel a kérdést: mi az oka az Úr ezen döntésének?

A tanítványok feladata az, hogy elmenjenek a falvakba, és felkészítsék az embereket Jézus fogadására; és az utasítások, amelyeket Jézus nekik ad, nem annyira arra vonatkoznak, hogy mit kell mondaniuk, hanem arra, hogy milyennek kell lenniük: vagyis nem a "forgatókönyvre", amit mondaniuk kell, nem; hanem az élet tanúságtételére, a tanúságra, melyet adniuk kell, s nem a mondandó szavakra. Munkásoknak nevezi őket ugyanis: vagyis arra kaptak meghívást, hogy dolgozzanak, cselekedjenek, hogy viselkedésükkel evangelizáljanak. És az első konkrét cselekedet, amellyel a tanítványok küldetésüket teljesítik, pontosan az, hogy kettesével mennek. A tanítványok nem "szólózó játékosok", nem olyan prédikátorok, akik nem engedik szóhoz jutni a másikat.

Mindenekelőtt a tanítványok élete az, ami az evangéliumot hirdeti: az, hogy tudnak együtt lenni, a kölcsönös tiszteletük, az, hogy nem akarják bizonyítani, hogy kiválóbbak a másiknál, az, hogy egybehangzóan az egyetlen Mesterre hivatkoznak.

Lehet tökéletes lelkipásztori terveket készíteni, jól kidolgozott projekteket megvalósítani, a legapróbb részletekig mindent megszervezni; lehet tömegeket összehívni és tömérdek eszközzel rendelkezni; de ha nincs bennünk készség a testvériségre, az evangéliumi misszió nem halad előre. Egyszer egy misszionárius elmesélte, hogy egy rendtársával együtt Afrikába indult. Egy idő után azonban elvált tőle, és egy faluban maradt, ahol sikeresen végigirányított egy sor építkezést a közösség javára. Minden jól működött. Egy nap azonban megrázta egy felismerés: rájött, hogy élete olyan, mint egy sikeres vállalkozóé, aki építkezések és papírmunka közepette él! De hát... és ez a "de hát" ott maradt a szívében. Így aztán másokra, világiakra bízta az irányítást, és csatlakozott a rendtársához. Így értette meg, miért küldte az Úr a tanítványokat "kettesével": az evangelizáló küldetés nem személyes aktivizmuson, vagyis nem "cselekvésen" alapul, hanem a testvéri szeretet tanúságtételén, még az együttélés nehézségein keresztül is.

Feltehetjük hát magunknak a kérdést: hogyan visszük másoknak az evangélium jó hírét? Testvéri szellemben és stílusban tesszük, vagy világias módon, előtérbe helyezkedéssel, versengéssel és hatékonyságra törekvéssel? Kérdezzük meg magunktól, képesek vagyunk-e együttműködni, tudunk-e közösen, a körülöttünk lévőket őszintén tiszteletben tartva és szempontjaikat figyelembe véve döntéseket hozni, ha ezt közösségben, s nem egyedül tesszük. A tanítvány élete mindenekelőtt így tudja a Mester életét felragyogtatni, így tudja őt valóban hirdetni másoknak.

Szűz Mária, az Egyház anyja tanítson meg bennünket arra, hogy a testvériség tanúságtételével készítsük elő az utat az Úrnak!

Forrás: Magyar Kurír