828. nap: A tapsért csináljuk?

2022.06.28

Ferenc pápa a vasárnapi evangélium kapcsán Jézus útjáról elmélkedik, és arra hív bennünket, hogy vizsgáljuk meg a jó cselekedeteinket.

A mai vasárnap liturgiájának az evangéliuma egy fordulópontról szól. Azt írja: "Amikor már közel voltak Jézus szenvedésének és megdicsőülésének napjai, azt a határozott döntést hozta, hogy Jeruzsálembe megy" (Lk 9,51). Így kezdődik a "nagy út" a szent városba, amely különleges döntést igényel, mert ez az utolsó út. A túl világias lelkesedéssel teli tanítványok arról álmodoznak, hogy a Mester úton van a diadal felé; Jézus viszont tudja, hogy Jeruzsálemben elutasítás és halál vár rá (vö. Lk 9,22.43b-45); tudja, hogy sokat kell szenvednie; és ez határozott döntést követel. Jézus tehát elszánt léptekkel tart Jeruzsálem felé. Ugyanezt a döntést kell meghoznunk nekünk is, ha Jézus tanítványai akarunk lenni. Miben áll ez a döntés? Mert nekünk komolyan, valódi elhatározással kell Jézus tanítványainak lennünk, nem pedig - ahogy egy nénike mondta, akit ismertem - "rózsavizes keresztényeknek". Nem! Elszánt keresztényeknek!

Segít ezt megértenünk az az epizód, amelyet Lukács evangélista közvetlenül ezután beszél el. Útközben egy szamariai falu lakói, miután meghallották, hogy Jézus Jeruzsálembe tart - mely ellenlábas város volt -, nem fogadták be őt. Jakab és János apostolok felháborodva azt javasolják Jézusnak, hogy büntesse meg ezeket az embereket, tüzet bocsátva le rájuk az égből. Jézus nemcsak nem fogadja el a javaslatot, hanem meg is dorgálja a két testvért. Ők be akarták vonni Jézust is bosszúvágyukba, de ő nem megy bele (vö. Lk 9,52-55). A "tűz", amelyet hozni jött a földre, másfajta tűz (vö. Lk 12,49), az Atya irgalmas szeretete. És hogy ez a tűz növekedjen, türelemre, állhatatosságra, bűnbánó lelkületre van szükség. Jakabon és Jánoson viszont eluralkodik a harag. Ez történik velünk is, amikor, bár jót teszünk, talán áldozatot is hozva, de befogadás helyett zárt ajtókkal találkozunk. Ilyenkor dühbe gurulunk: magát Istent is megpróbáljuk bevonni, és mennyei büntetésekkel fenyegetőzünk. Jézus ezzel szemben másik úton jár, nem a harag útján, hanem az előrehaladás határozott döntésének útján, mely messze attól, hogy keménykedéssé váljék, nyugalmat, türelmet, hosszútűrést feltételez, anélkül azonban, hogy a legcsekélyebb mértékben is csökkenne a jótettek iránti elkötelezettsége. Ez a létmód nem gyengeségre, hanem épp ellenkezőleg, nagy belső erőre utal. Ha ellenkezéssel találkozunk, könnyű dühbe gurulni, ez ösztönös dolog. Ami viszont nehéz, az az, hogy uralkodjunk magunkon, úgy, ahogy Jézus tette, aki - az evangélium szerint - "egy másik faluba" indult (Lk 9,56). Ez azt jelenti, hogy amikor elzárkózást találunk, akkor szemrehányás nélkül máshová kell mennünk, hogy jót cselekedjünk. Így Jézus segít abban, hogy derűs emberekké váljunk, akik elégedettek a megtett jóval, és nem keresnek emberi elismerést.

Most tegyük fel magunknak a kérdést: mi hogyan állunk? Amikor ellenállással, meg nem értéssel találkozunk, vajon az Úrhoz fordulunk, kérjük-e tőle az ő állhatatosságát a jó cselekedetekben? Vagy a tapsban keressük a megerősítést, és végül kesergünk és neheztelünk, amikor nem halljuk azt? Milyen gyakran keressük többé-kevésbé tudatosan a tapsot, mások elismerését? A tapsért csináljuk? Nem, ez nem helyes! Azért kell tennünk a jót, hogy szolgáljunk, és nem a tapsot kell keresnünk. Néha azt hisszük, hogy buzgalmunk a jó ügy melletti igazságérzetünknek köszönhető, de a valóságban az legtöbbször nem más, mint gőg, mely gyengeséggel, sértődékenységgel és türelmetlenséggel párosul. Kérjünk hát erőt Jézustól, hogy olyanok legyünk, mint ő, hogy határozott döntéssel kövessük őt a szolgálatnak ezen az útján! Hogy ne legyünk bosszúállók, ne legyünk intoleránsak, amikor nehézségek támadnak, amikor áldozatosan tesszük a jót, de mások nem értik meg, sőt, kizárnak bennünket. Nem, maradjunk csendben, és haladjunk csak előre!

Szűz Mária segítsen, hogy magunkévá tegyük Jézus határozott döntését, hogy mindvégig megmaradjunk a szeretetben!