814. nap: "Nem szigetek vagyunk..."

Vasárnap, Ferenc pápa a Szentháromság titkát igyekezett közelebb hozni a Szent Péter téren megjelentekhez, és hozzánk is...

Ma a Szentháromság főünnepe van, és a mise evangéliumban Jézus bemutatja nekünk a másik két isteni személyt, az Atyát és a Szentlelket. A Lélekről azt mondja: "Nem magától fog beszélni, [...] az enyémből veszi, amit majd hirdet nektek". Az Atyáról pedig azt mondja: "Minden, ami az Atyámé, az enyém is" (Jn 16,14-15). Tehát a Szentlélek beszél, de nem önmagáról: Jézust hirdeti és az Atyát nyilatkoztatja ki. Azt is megjegyezzük, hogy az Atya, aki mindent birtokol, mert ő mindennek az eredete, mindent a Fiúnak ad: semmit sem tart meg magának, teljesen odaadja magát a Fiúnak. Vagyis a Szentlélek nem önmagáról beszél, hanem Jézusról, másokról beszél. És az Atya nem önmagát adja, hanem a Fiút. Ez a nyílt nagylelkűség, az egyik nyitott a másikra.

És most nézzünk magunkra, arra, amiről beszélünk, és amit birtoklunk. Amikor beszélünk, mindig azt akarjuk, hogy jót mondjanak rólunk, és gyakran csak magunkról és arról beszélünk, amit teszünk. Hányszor előfordul ez! "Ezt csináltam, azt csináltam...", "ezzel a nehézséggel kellett szembenéznem..." Mindig így beszélünk. Mennyire más, mint a Szentlélek, aki másokat, az Atyát a Fiút hirdetve beszél! És arról, amit birtoklunk: mennyire féltékenyen őrizzük, és milyen nehezen osztjuk meg másokkal, azokkal is, akik nélkülöznek! Szavakban könnyű, de a gyakorlatban nagyon nehéz!

A Szentháromság ünneplése tehát nem annyira teológiai gyakorlatozás, hanem életmódunk megváltoztatása. Isten, akiben minden személy a másikért él folyamatos kapcsolatban, nem pedig önmagáért, arra ösztönöz bennünket, hogy mi is másokkal és másokért éljünk. Nyitottan!

Ma feltehetjük magunknak a kérdést, hogy életünk tükrözi-e azt az Istent, akiben hiszünk: én, aki megvallom az Atyába, a Fiúba és a Szentlélek Istenbe vetett hitemet, valóban hiszem-e, hogy ahhoz, hogy éljek, szükségem van másokra, oda kell adnom magamat másoknak, szolgálnom kell másokat? Szavakkal vagy az életemmel erősítem-e meg ezt?

Kedves testvéreim, a háromságos egy Istent, így kell megmutatni, a szavakat megelőzően tettekkel. Isten, aki az élet szerzője, kevésbé a könyvek, mint inkább az élet tanúságtétele által közli önmagát. Ő, aki - ahogy János evangélista írja - "a szeretet" (1Jn 4,16), a szeretet által nyilatkoztatja ki magát. Gondoljunk azokra a jó, nagylelkű, szelíd emberekre, akikkel találkoztunk: ha visszaemlékszünk az ő gondolkodás- és cselekvésmódjukra, egy kicsit a Szeretet-Isten visszatükröződését láthatjuk meg bennünk.

És mit jelent szeretni? Nemcsak jót akarni és jót tenni, hanem mindenekelőtt, eredendően, befogadni, nyitottnak lenni mások felé, teret adni másoknak. Ezt jelenti eredendően szeretni.

Hogy ezt jobban megértsük, gondoljunk az isteni személyek nevére, melyeket minden alkalommal kiejtünk, valahányszor keresztet vetünk: mindegyik névben ott van a másik jelenléte. Az Atya például nem lenne Atya a Fiú nélkül; hasonlóképpen a Fiú sem gondolható el egyedül, hanem mindig az Atya Fiaként. A Szentlélek pedig az Atya és a Fiú Lelke. Röviden, a Szentháromság arra tanít bennünket, hogy sosem lehetünk meg a másik nélkül. Nem szigetek vagyunk, hanem azért vagyunk a világban, hogy Isten képmásaként éljünk: nyitottan, másokra utalva, és rászorulva arra, hogy segítsünk másokat. Tegyük fel magunknak ezt az utolsó kérdést: a Szentháromság tükörképe vagyok-e a mindennapi életben?

A kereszt jele, melyet mindennap magunkra rajzolunk - az Atya, a Fiú és a Szentlélek - egy öncélú gesztus marad, vagy inspirálja azt is, ahogyan beszélünk, ahogyan találkozunk másokkal, ahogyan válaszolunk, ítélkezünk, megbocsátunk?

A Szűzanya, az Atya leánya, a Fiú anyja és a Lélek jegyese, segítsen nekünk, hogy befogadjuk a Szeretet-Isten misztériumát és tanúságot tegyünk róla életünkben!

Forrás: Magyar Kurír