800. nap: Jézus nem hagy magunkra bennünket

Ferenc pápa Urunk mennybemenetelének ünnepén arra buzdít bennünket, hogy az evangélium tanúi legyünk, és gyakoroljuk a másokért mondott közbenjáró imát.

Olaszországban és sok más országban ma ünnepeljük az Úr mennybemenetelét, vagyis az Atyához való visszatérését. A liturgiában Lukács evangéliuma azt beszéli el, ahogyan a feltámadt Jézus utolsó alkalommal megjelent tanítványainak (vö. Lk 24,46-53). Jézus földi élete pontosan a mennybemenetellel éri el csúcspontját, melyet a Hiszekegyben is megvallunk: "Fölment a mennybe, ott ül az Atyának jobbján." Mit jelent ez az esemény? Hogyan kell ezt értenünk? E kérdés megválaszolásához nézzük meg Jézusnak a mennybe való felemelkedése előtti két cselekedetét: először is bejelenti a Lélek ajándékát, aztán pedig megáldja a tanítványokat. Tehát bejelenti a Lélek ajándékát, és áldást ad.

Először is, Jézus azt mondja a barátainak: "Én elküldöm nektek Atyám megígért ajándékát" (Lk 24,49). A Szentlélekről, a Vigasztalóról beszél, arról, aki kíséri, vezeti majd őket, aki támogatja őket küldetésükben, és védelmezi őket a lelki küzdelmekben. Ekkor megértünk valami fontosat: Jézus nem hagyja magára a tanítványokat. Felmegy a mennybe, de nem hagy magunkra bennünket.

Sőt, éppen az Atyához való felemelkedésével biztosítja Lelkének kiáradását. Egy másik alkalommal azt mondta: "Jó nektek, hogy elmegyek, mert ha nem megyek el, a Vigasztaló nem jön el hozzátok" (Jn 16,7), tehát itt a Szentlélekről beszél. Ebben is megmutatkozik Jézus irántunk való szeretete: jelenléte olyan, hogy nem akarja korlátozni szabadságunkat. Ellenkezőleg, teret ad nekünk, mert az igazi szeretet mindig olyan közelséget teremt, amely nem roppant össze, nem birtokolni akar - közel van hozzánk, de nem kisajátító "szeretettel" -, sőt, az igazi szeretet főszereplővé tesz bennünket. Krisztus így nyugtatja meg a tanítványokat: "Elmegyek az Atyához, ti pedig erőt kaptok a magasból: elküldöm nektek saját Lelkemet, és az ő erejével folytatni fogjátok művemet a világban" (vö. Lk 24,49). Tehát a mennybe való felemelkedésével Jézus ahelyett, hogy testben közel maradna kevesekhez, Lelkével mindenkihez közel kerül. A Szentlélek jelenvalóvá teszi Jézust bennünk, túl az idő és tér korlátain, hogy tanúivá tegyen bennünket a világban.

Közvetlenül ezután - ez Krisztus második cselekedete - felemeli a kezét, és megáldja az apostolokat (vö. Lk 24,50). Ez egy papi mozdulat. Isten - Áron kora óta - a papokra bízta a nép megáldásának feladatát (vö. Szám 6,26). Az evangélium azt akarja mondani nekünk, hogy Jézus életünk főpapja. Jézus felmegy az Atyához, hogy közbenjárjon értünk, hogy bemutassa neki emberségünket. Így az Atya szeme előtt ott van és mindig ott lesz - Jézus emberségével - valamennyiünk élete, reményeinkkel, sebeinkkel együtt. Tehát miközben végrehajtja "exodusát", 'kivonulását' a mennybe, Krisztus "utat tör", helyet készít nekünk, és mostantól fogva közbenjár értünk, hogy az Atya szüntelenül kísérjen bennünket áldásával.

Testvéreim, gondoljunk ma a Lélek ajándékára, akit Jézustól kaptunk, hogy az evangélium tanúi legyünk! Kérdezzük meg magunktól, vajon valóban azok vagyunk-e; és azt is, hogy képesek vagyunk-e úgy szeretni másokat, hogy szabadon hagyjuk őket és teret adjunk nekik. Aztán azt is kérdezzük meg: tudunk-e közbenjárók lenni másokért, vagyis tudunk-e imádkozni értük és meg tudjuk-e áldani az életüket? Vagy saját érdekeinket követve csak kihasználjuk a többieket? Tanuljuk meg ezt: tanuljuk meg a közbenjáró imát, járjunk közben a világ reményeiért és szenvedéseiért, járjunk közben a békéért! És áldjuk meg szemünkkel és szavunkkal azokat, akikkel nap mint nap találkozunk!

Most pedig kérjük a Szűzanyát - aki áldott az asszonyok között, és akit teljesen betöltött a Szentlélek -, hogy mindig imádkozzon és járjon közben értünk!

Forrás: Magyar Kurír