737. nap: Isten mindig megbocsát

Ferenc pápa vasárnapi elmélkedéséből megtudhatjuk, hogy milyen is a mi mennyei Atyánk. Fogadjuk be az Ő megbocsátó, irgalmas szeretetét!

A mai, vasárnapi liturgia evangéliuma az úgynevezett tékozló fiúról szóló példabeszédet mondja el (vö. Lk 15,11-32). Ez Isten szívéhez vezet bennünket, aki együttérzéssel és gyengéden mindig megbocsát, mindig! Isten mindig megbocsát, mi vagyunk azok, akik belefáradunk abba, hogy bocsánatot kérjünk, de ő mindig megbocsát. Azt mondja nekünk, hogy Isten Atya, aki nemcsak visszafogad, hanem örül és ünnepet rendez a fiának, aki hazatért, miután minden vagyonát elherdálta. Mi vagyunk az a fiú, és meghatódunk, ha arra gondolunk, hogy az Atya mindig szeret bennünket és vár ránk.

De ugyanebben a példázatban ott van az idősebb fiú is, aki válságba kerül ezt az apát látva. És aki minket is válságba sodorhat. Ugyanis bennünk is ott lakozik ez az idősebb fiú, és legalább részben hajlunk arra, hogy egyetértsünk vele: ő mindig megtette a kötelességét, nem ment el otthonról, ezért méltatlankodik, amikor azt látja, hogy az apa visszafogadja a testvérét, aki rosszul viselkedett. Tiltakozik, és azt mondja: "Én annyi éve szolgálok neked, és egyszer sem szegtem meg parancsodat", de te, hogy visszajött "ez a te fiad", még ünnepelsz is! (Lk 15,29-30). "Nem értelek." Ez az idősebb fiú méltatlankodása.

Ezekből a szavakból kiderül az idősebb fiú problémája. Az apjával való kapcsolatában mindent a parancsok puszta teljesítésére, a kötelességtudatra alapoz.

Ez lehet a mi problémánk is Istennel: szem elől tévesztjük, hogy ő Atya, és egy távolságtartó, tiltásokból és kötelességekből álló vallást élünk meg. És ennek a távolságtartásnak a következménye a felebarátunkkal szembeni merevség, akit már nem tekintünk testvérnek.

A példabeszédben ugyanis az idősebb fiú nem azt mondja az apjának, hogy "a testvérem", hanem azt, hogy "a te fiad", mintha azt mondaná: ő nem a testvérem. És a végén éppen ő kerül abba a veszélybe, hogy a házon kívül marad. Ugyanis - mondja a szöveg - "nem akart bemenni" (Lk 15,28). Mert ott volt a másik.

Ezt látva az apa kimegy hozzá, és könyörög megy neki: "Fiam, te mindig itt vagy velem, és mindenem a tied" (Lk 15,31). Megpróbálja megértetni vele, hogy számára minden gyermeke az egész életét jelenti. A szülők ezt jól tudják, hiszen nagyon közel állnak ahhoz, amit Isten érez. Gyönyörű, amit egy apa mond egy regényben: "Amikor apa lettem, megértettem Istent" (Honoré de Balzac: Goriot apó, Európa, 1979, 177). A példabeszédnek ezen a pontján az apa megnyitja a szívét idősebb fia előtt, és elmondja neki két szükségletét, melyek nem parancsok, hanem a szív igényei: "Most úgy illett, hogy ünnepeljünk és örvendezzünk, mert ez a te öcséd meghalt, de most életre kelt, elveszett, de újra megkerült" (Lk 15,32). Nézzük meg, vajon a mi szívünkben is megvan-e az apának ez a két igénye: ünnepelni és örvendezni.

Először is ünnepelni, vagyis kimutatni közelségünket azokhoz, akik bűnbánatot tartanak vagy úton vannak, akik válságban vagy távol vannak. Miért kell ezt tenni? Mert ez segít leküzdeni a félelmet és a csüggedést, mely a bűneinkre való emlékezésből fakadhat. Aki rosszat tett, gyakran érzi úgy, hogy a saját szíve tesz szemrehányást; a távolságtartás, a közöny, a bántó szavak nem segítenek. Ezért az apa szerint meleg fogadtatásban kell részesíteni, ami bátorságot önt belé a továbbhaladáshoz. "De atyám, ez az ember oly sok rosszat elkövetett!" Akkor is meleg fogadtatás jár neki! És mi, mi így teszünk? Keressük-e azokat, akik távol vannak, szeretnénk-e együtt ünnepelni velük? Mennyi jót tehet egy nyitott szív, egy igaz meghallgatás, egy őszinte mosoly; ünnepelni, hogy senki se érezze magát kényelmetlenül! Az apa azt is mondhatta volna: rendben, fiam, menj be a házba, menj dolgozni, menj a szobádba, pakolj le, és kezdj dolgozni! És ez jó megbocsátás lett volna. De nem!

Isten nem tud megbocsátani ünneplés nélkül! És az apa ünnepel, mert örül, hogy a fia visszatért. És aztán, az apa szerint, örvendezni kell. Akinek Istenre hangolt szíve van, az örül, amikor látja, hogy valaki megbánja azt, amit tett, bármilyen súlyos hibákat követett is el. Nem ragad le a hibáknál, nem mutogat ujjal a rosszra, hanem örül a jónak, mert a jó, amely a másiké, az enyém is! És mi tudunk-e így nézni másokra?

Hadd meséljek el egy történetet. Kitalált történet, de jól rámutat arra, milyen az apai szív. Volt egy popopera, három-négy évvel ezelőtt, a tékozló fiúról, az egész történetet bemutatta. És a végén, amikor a fiú úgy dönt, hogy visszamegy az apjához, találkozik egy barátjával, és azt mondja neki: "Tudod, félek, hogy az apám elutasít, hogy nem bocsát meg nekem." A barátja pedig azt tanácsolja neki: "Küldj egy levelet apádnak, és mondd neki: »Apám, megbántam, amit tettem, haza akarok menni, de nem vagyok biztos abban, hogy te örülnél ennek. Ha visszafogadnál, kérlek, tégy egy fehér kendőt az ablakba!«" Aztán útnak indult. Amikor már közel volt az otthonához, ahol az út az utolsó kanyarhoz ért, meglátta szemben a házat. És mit látott? Nem egy kendőt, hanem tele volt fehér kendővel az egész ház, az összes ablak, minden! Így fogad bennünket az Atya, teljességgel, örömmel! Ilyen a mi Atyánk!

Mi tudunk-e örülni másoknak? Szűz Mária tanítson meg bennünket arra, hogy befogadjuk Isten irgalmát, hogy az legyen a fény, amelyben felebarátainkra tekintünk!

Forrás: Magyar Kurír