702. nap: „A pap legyen közel az emberekhez!”

A mai napon nem a megszokott vasárnapi tanítást adjuk közzé, hanem egy pár napja elmondott beszéd záró részét, amelyben a Szentatya a papságról elmélkedik, annak is az emberekhez fűződő relációjáról. Kiemeli, hogy barátok és ima nélkül a cölibátus elviselhetetlen teherré válhat, és ellentanúságtétellé a papság szépségével szemben.

"Sokszor hangsúlyoztam már, hogy az Isten szent népével való kapcsolat - valamennyiünk számára - nem kötelesség, hanem kegyelem. "Az emberek iránti szeretet lelkierő, amely segíti az Istennel való találkozást" (Evangelii gaudium, 272). Ezért van minden papnak a helye az emberek között, ezért kell közel lennie a néphez.

Az Evangelii gaudiumban hangsúlyoztam: "Ahhoz, hogy hiteles evangelizálók lehessünk, ki kell fejlesztenünk azt a lelki érzéket, hogy az egyszerű nép közelében maradjunk, annyira, hogy felfedezzük: ez magasabb rendű öröm forrásává válik. A misszió Jézus szenvedélyes szeretete, egyben népe szenvedélyes szeretete is. Amikor ott állunk a megfeszített Jézus előtt, felismerjük egész szeretetét, amellyel méltóságot ad nekünk és fenntart; de ha nem vagyunk vakok, kezdjük felfogni azt is, hogy Jézus tekintete kitágul, s szeretettel és lángolással tekint egész népére. Így újra felfedezzük: fel akar használni bennünket arra, hogy egyre közelebb kerüljön szeretett népéhez. A nép körében ragad meg minket, és a néphez küld, úgy, hogy e néphez tartozás nélkül érthetetlen az identitásunk" (268. pont). A papi identitás nem érthető meg az Isten hívő szent népéhez való tartozás nélkül.

Biztos vagyok abban, hogy a papság identitásának újbóli megértéséhez ma fontos, hogy szoros kapcsolatban éljünk az emberek valós életével, mellettük kell élnünk, mindenféle kibúvó nélkül. "Olykor arra érzünk kísértést, hogy olyan keresztények legyünk, akik óvatos távolságot tartanak az Úr sebeitől. Ám Jézus azt akarja, hogy érintsük meg az emberi nyomorúságot, érintsük meg mások szenvedő testét. Le kell mondanunk azon személyes és közösségi menedékek kereséséről, amelyek lehetővé teszik, hogy távol maradjunk az emberi dráma gócpontjától. Így valóban elfogadjuk, hogy kapcsolatba lépjünk mások konkrét életével, és megismerjük a gyöngédség erejét. Ha ezt tesszük, az élet mindig csodálatosan telik, és átéljük a népként létezés, a néphez tartozás intenzív tapasztalatát" (ugyanott, 270). És a nép nem logikai kategória, nem, a nép mitikus kategória; ahhoz, hogy megértsük, úgy kell megközelítenünk, ahogyan egy mitikus kategóriához közelítünk.

Közelség Isten népéhez. Ez a közelség - a "többi közelséggel", a másik három közelséggel gazdagodva - arra hív - és bizonyos mértékig meg is követeli -, hogy az Úr stílusát folytassuk, amely a közelség, az együttérzés és a gyengédség stílusa, mert képes arra, hogy ne bíróként, hanem irgalmas szamaritánusként járjon, aki felismeri népe sebeit, a csendben átélt szenvedést, sok apának és anyának a családja boldogulása érdekében vállalt önmegtagadását és áldozatát, valamint az erőszak, a korrupció és a közöny következményeit, a közönyét, mely minden reményt megpróbál kiölni az emberekből. Ez a közelség lehetővé teszi a sebek megkenését és az Úr kegyelmi évének meghirdetését (vö. Iz 61,2). Döntően fontos, hogy ne feledjük: Isten népe azt reméli, hogy Jézus stílusában élő pásztorokat talál, nem pedig "köztisztviselő klerikusokat"- emlékezzünk arra az időre Franciaországban: ott volt az ars-i plébános, de "monsieur l'abbé" megszólítás járt ki neki... köztisztviselő klerikusok... Az emberek ma is azt kívánják, hogy a nép pásztorai legyünk, ne pedig köztisztviselő klerikusok vagy a "szakrális dolgok szakemberei"; pásztorok, akik ismerik az együttérzést és a megfelelő pillanatot; bátor emberek, akik képesek megállni a sebzettek előtt és tudnak segítő kezet nyújtani; szemlélődő emberek, akik a népükhöz való közelségben képesek a világ sebein a feltámadás munkálkodó erejét hirdetni.

"Hálózatos" társadalmunk egyik legfőbb jellemzője, hogy nagyon sokan érzik magukat árvának, ez a mai korra jellemző jelenség. Csatlakozva vagyunk mindenhez és mindenkihez, de hiányzik az összetartozás élménye, mely sokkal több, mint a csatlakozva levés. A pásztor közelségével összehívhatjuk a közösséget, és elősegíthetjük az összetartozás érzésének növekedését; Isten hívő szent népéhez tartozunk, amely arra hivatott, hogy Isten országa betörésének jele legyen a történelem jelenében. Ha a pásztor eltéved, ha a pásztor elkóborol, a juhok is szétszóródnak, és bármelyik farkas prédájává válhatnak.

Ez az összetartozás pedig ellenszer a hivatás deformálódása ellen, mely éppen annak elfelejtéséből fakad, hogy a papi életet másoknak - az Úrnak és az általa ránk bízott embereknek - köszönhetjük.

Ez a feledékenység a gyökere a klerikalizmusnak és következményeinek, amiről Ouellet bíboros beszélt. A klerikalizmus perverzió, és egyik jele, a merevség szintén perverzió. A klerikalizmus perverzió, mert "távolságra" épül. Érdekes: nem közelségre, hanem az ellenkezőjére. Amikor a klerikalizmusra gondolok, a világi hívők klerikalizálására is gondolok: egy szűk elit támogatására a pap körül, ami saját alapvető küldetésének, a világiak küldetésének eltorzulásához is vezet (vö. Gaudium et spes, 44). Rengeteg a klerikalizált világi, rengeteg: "Én ahhoz az egyesülethez tartozom, mi azon a plébánián vagyunk, mi..." A "kiválasztottak", a klerikalizált világiak, szörnyű nagy kísértés! Emlékezzünk, hogy "a nép szívéhez szóló küldetés nem életem egyik része vagy díszítőeleme, amit elhagyhatok, nem függelék vagy csupán egy életemnek a sok összetevője közül. Olyasvalami, amit nem tudok kitépni önmagamból, hacsak nem akarom tönkretenni magamat. Küldetés vagyok ezen a földön, ezért vagyok ebben a világban. Fel kell ismernünk, hogy meg vagyunk bélyegezve a megvilágosításra, megáldásra, éltetésre, felemelésre, gyógyításra, szabadításra vonatkozó küldetésünk által" (Evangelii gaudium, 273).

Ezt az Isten népéhez való közelséget szeretném összefüggésbe hozni az Istenhez való közelséggel, hiszen a pásztor imája Isten népének szívéből táplálkozik és abban nyer konkrét tartalmat. Amikor imádkozik, a pásztor magával viszi az emberek sebeinek és örömeinek jegyeit, melyeket csendben az Úr elé tár, hogy megkenje őket a Szentlélek ajándékával. Ez a pásztor reménye, aki abban bízik és azért küzd, hogy az Úr megáldja népét.

Szent Ignác tanítását követve, mely szerint "nem a sok tudással lakik jól és elégül ki a lélek, hanem ha a dolgokat bensőleg érzékeli és ízleli" (Lelkigyakorlatok, második megjegyzés, 4), érdemes a püspököknek és a papoknak feltenni maguknak a kérdést: "milyenek az én közelségeim", hogyan élem meg ezt a négy dimenziót, melyek keresztirányú módon meghatározzák papi létünket, és lehetővé teszik, hogy kezelni tudjuk a feszültségeket és az egyensúlyvesztéseinket, melyekkel nap mint nap meg kell küzdenünk. Ez a négy közelség jó iskola a "nyílt terepen való játékra", amelyre a pap meghívást kap, félelem nélkül, merevség nélkül, a küldetés leszűkítése vagy elszegényítése nélkül. A papi szív ismeri a közelséget, mert az első, aki közel akart lenni, az Úr volt. Kívánom, hogy látogassa meg az Úr az ő papjait az imádságban, a püspökben, a paptestvérekben és az ő népében. Zavarja meg a rutint, kavarja fel egy kicsit az állóvizeket, ébresszen nyugtalanságot - mint az első szerelem idején -, hozzon mozgásba minden képességet, hogy népünknek élete és bőséges élete legyen (vö. Jn 10,10).

Az Úr közelségei nem plusz feladatot jelentenek: ajándék ez, melyet ő ad, hogy a hivatás életben maradjon és termékeny legyen. A közelség Istenhez, a közelség a püspökhöz, a papok egymás közti közelsége és a közelség Isten hívő szent népéhez.

Azzal a kísértéssel szemben, hogy bezárkózzunk a papság teológiájáról szóló végtelen szónoklatokba és vitákba, vagy arról szőtt elméletekbe, hogy milyennek kellene lennie a papságnak, az Úr gyengédséggel és együttérzéssel tekint ránk, és felkínálja a papoknak azokat a koordinátákat, amelyekből felismerhetik és életben tarthatják a küldetés iránti buzgóságot: a közelséget, mely együttérző és gyengéd, a közelséget Istenhez, a püspökhöz, a paptestvérekhez és a rájuk bízott emberekhez. Közelség Isten stílusában, aki együttérzéssel és gyengédséggel van közel.

És köszönöm a közelségeteket és a türelmeteket, köszönöm, nagyon köszönöm! Jó munkát kívánok mindannyiatoknak. A könyvtárba megyek, mert ma délelőtt sok találkozóm van. Imádkozzatok értem, és én is imádkozom értetek!"

Forrás: Magyar Kurír