681. nap: Jézus látta előre a kudarcot, de mégsem hátrált meg…

A Szentatya vasárnapi elmélkedése közelebb visz bennünket Jézus befogadásának titkához. Elmélkedjünk erről...

A mai liturgiában az evangélium Jézus első, saját hazájában, Názáretben elmondott prédikációjáról számol be. Az eredmény elszomorító: ahelyett, hogy elismerést kapna, értetlenséggel, sőt ellenségességgel találkozik (vö. Lk 4,21-30). Falubelijei igaz szavak helyett csodákat, csodajeleket akarnak. Az Úr nem művel csodákat, ők pedig elutasítják, mert azt mondják, hogy már gyermekkora óta ismerik, ő József fia (vö. Lk 4,22), stb. Így mond ki Jézus egy közmondássá vált mondatot: "Egy próféta sem kedves a maga hazájában" (Lk 4,24).

E szavak azt mutatják, hogy Jézus számára nem volt teljesen váratlan a kudarc. Ismerte övéit, ismerte övéinek szívét, tudta, milyen kockázatot vállal, és számolt az elutasítással. Feltehetjük akkor a kérdést: ha ez így volt, ha előre látta a kudarcot, miért ment mégis a falujába? Miért tennénk jót olyan emberekkel, akik nem hajlandók elfogadni bennünket? Ezt a kérdést mi is gyakran feltesszük. De ez olyan kérdés, amely segít, hogy jobban megértsük Istent.

Bezárkózásunkkal szemben ő nem hátrál meg: nem fékezi szeretetét! A bezárkózás ellenére ő halad előre. Ennek visszfényét látjuk azokban a szülőkben, akik tisztában vannak gyermekeik hálátlanságával, de nem hagynak fel azzal, hogy szeressék őket és jót tegyenek nekik. Isten is ilyen, de sokkal magasabb szinten. És ma minket is arra hív, hogy higgyünk a jóban, s minden erőnkkel azon legyünk, hogy jót tegyünk.

A Názáretben történtekben azonban valami mást találunk: "övéinek" a Jézussal szembeni ellenséges magatartása provokál bennünket: ők nem voltak befogadók; és mi milyenek vagyunk? Ennek megvizsgálására nézzük meg a befogadásnak azokat a modelljeit, amelyeket Jézus ma falubelijeinek és nekünk javasol. Két idegenről van szó: egy özvegyasszony a szidoni Száreptából és a szíriai Namán. Mindketten prófétát fogadtak be: az első Illést, a második Elizeust. De nem volt ez könnyű befogadás, megpróbáltatások között történt. Az özvegyasszony befogadta Illést az éhínség ellenére, annak ellenére, hogy a prófétát üldözték (vö. 1Kir 17,7-16), politikai-vallási üldöztetésben volt része. Namán pedig annak ellenére, hogy magasrangú ember volt, elfogadta Elizeus próféta kérését, mely arra késztette, hogy megalázkodjon, egy folyóban hétszer megfürödjön (vö. 2Kir 5,1-14), mintha tudatlan gyermek lenne. Az özvegyasszony és Namán befogadását végeredményben készség és alázat jellemzi.

Isten befogadásának módja az, hogy mindig elérhetők vagyunk, befogadjuk őt, és alázatosak vagyunk. A hit is ezen múlik: a rendelkezésre álláson és az alázaton.

Az özvegyasszony és Namán nem utasította el Istennek és prófétáinak az útját; tanulékonyak voltak, nem merevek és zárkózottak.

Testvéreim, Jézus is a próféták útját járja: úgy mutatkozik be, ahogyan nem várnánk. Akik csodákat keresnek, nem találják meg - ha csodákat keresünk, nem találjuk meg Jézust -, akik új tapasztalatokat, belső, intim élményeket, különös dolgokat keresnek, nem találják meg; akik hatalomra és külső jelekre építő hitet keresnek, nem találják meg. Nem, nem találják meg! Csak azok találják meg, akik panasz, gyanakvás, kritika és önteltség nélkül elfogadják az ő útjait és kihívásait. Más szóval

Jézus arra kér, hogy fogadd be őt abban a mindennapi valóságban, amelyben élsz; a mai Egyházban, úgy, amilyen; azokban, akik nap mint nap közel állnak hozzád; a rászorulók konkrét valóságában, családod problémáiban, szüleidben, gyermekeidben, nagyszüleidben - ott kell befogadnod Istent. Ő ott van, és arra hív, hogy megtisztuljunk a rendelkezésre állás folyójában és az alázat megannyi egészséges fürdőjében. Alázatra van szükségünk ahhoz, hogy találkozzunk Istennel, hogy engedjük, hogy ő találkozzon velünk.

És mi, befogadók vagyunk-e, vagy hasonlítunk Jézus falubelijeire, akik azt hitték, hogy mindent tudnak róla? [Mondhatná valaki:] "Én tanultam teológiát, elvégeztem azt a katekéta-tanfolyamot... Mindent tudok Jézusról!" Igen, mint egy bolond! Ne légy bolond, hisz nem ismered Jézust! Talán annyi évnyi hívő lét után azt hisszük, hogy - elképzeléseinkkel és ítéleteinkkel - jól ismerjük az Urat. Az a veszély fenyeget bennünket, hogy megszokjuk Jézust. És hogyan szokjuk meg? Azzal, hogy elzárkózunk, elzárkózunk az ő újdonságai elől, akkor, amikor ő kopogtat az ajtónkon, és valami újat mond, amikor be akar lépni hozzánk. Ki kell jutnunk ebből a megrekedt helyzetből, az álláspontjainkhoz való ragaszkodásból. Az Úr nyitott elmét és egyszerű szívet kér. És ha az embernek nyitott elméje és egyszerű szíve van, akkor képes meglepődni, megdöbbenni.

Az Úr mindig meglep bennünket, ez a Jézussal való találkozás szépsége!

A Szűzanya, az alázatosság és a rendelkezésre állás példaképe mutassa meg, hogyan kell befogadnunk Jézust!