625. nap: A megváltás a pusztában kezdődik – a te pusztád áldott hely!

2021.12.07

Ferenc pápa Athénban mutatott be szentmisét. Pál apostolhoz hasonlóan kendőzetlenül kimondja a keresztény igazságokat - ezáltal növelni akarja bennünk a hitet!

"Ma, advent második vasárnapján Isten igéje Keresztelő Szent János alakját állítja elénk. Az evangélium két szempontot emel ki: a helyet, ahol tartózkodik, a pusztát, és üzenetének a tartalmát, a megtérést. Puszta és megtérés: ezeket hangsúlyozza a mai evangélium, és annyira hangsúlyozza, hogy ezzel ráébreszt bennünket arra, hogy ezek a szavak közvetlenül minket érintenek. Nézzük hát mindkettőt.

A puszta. Lukács evangélista sajátos módon mutatja be ezt a helyet. Ugyanis ünnepélyes körülményekről és a kor nagy személyiségeiről beszél: megemlíti Tiberius császár tizenötödik évét, Poncius Pilátus helytartót, Heródes fejedelmet és a kor más "politikai vezetőit"; azután megemlíti a vallási vezetőket, Annást és Kaifást a jeruzsálemi templomnál (vö. Lk 3,1-2). Ezen a ponton kijelenti: "Az Úr szózatot intézett Jánoshoz, Zakariás fiához a pusztában" (Lk 3,2). Hogyan? Azt vártuk volna, hogy Isten igéje az imént felsorolt nagy emberek egyikéhez szól majd. De nem. Az evangélium soraiból finom irónia szűrődik ki: a felsőbb szintekről, ahol a hatalom birtokosai laknak, hirtelen a pusztába, egy ismeretlen és magányos emberhez kerülünk. Isten meglep, döntései meglepnek: nem illeszkednek az emberi várakozásokhoz, nem a hatalmat és nagyságot követik, melyeket az ember általában hozzájuk társít.

Az Úr a kicsinységet és az alázatot kedveli. A megváltás nem Jeruzsálemben, Athénban vagy Rómában kezdődik, hanem a pusztában.

Ez a paradox stratégia gyönyörű üzenetet közvetít számunkra: a tekintélyes hivatal, a műveltség és a hírnév nem garancia arra, hogy tetszünk Istennek; sőt, elbizakodottsághoz és Isten elutasításához vezethet. Ehelyett szegénynek kell lennünk belül, ahogy a puszta is szegény.

Maradjunk a puszta, a sivatag paradox valóságánál. Az előfutár Krisztus jövetelét készíti elő ezen az áthatolhatatlan és barátságtalan, veszélyekkel teli helyen. Nos, ha valaki fontos bejelentést akar tenni, akkor általában szép helyekre megy, ahol sok ember van, ahol sokan láthatják. János ellenben a pusztában prédikál. Épp ott, a szárazság helyén, abban az üres térben, amely addig terjed, ameddig a szem ellát, és ahol szinte semmilyen élet sincs, ott tárul fel az Úr dicsősége, aki - ahogy a Szentírás megjövendöli (vö. Iz 40,3-4) - a pusztát tóvá, a szikkadt talajt vízforrássá változtatja (vö. Iz 41,18). Itt egy másik bátorító üzenet: Isten most is oda fordítja tekintetét, ahol szomorúság és magány uralkodik. Ezt az életben is megtapasztalhatjuk: ő gyakran nem tud elérni bennünket, amikor tapsokat fogadunk, és csak magunkra gondolunk; különösen a megpróbáltatások óráiban tud elérni bennünket. Meglátogat a nehéz helyzetekben, ürességeinkben, melyek teret adnak neki, egzisztenciális pusztaságainkban. Ilyen helyeken látogat meg az Úr.

Kedves testvéreim, egy ember vagy egy nép életében nincs hiány olyan időszakokból, amikor az embernek az a benyomása, hogy sivatagban van. És éppen ott teszi jelenvalóvá magát az Úr, akit gyakran nem azok fogadnak be, akik sikeresnek vélik magukat, hanem azok, akik úgy érzik, képtelenek megbirkózni a feladatokkal. És a közelség, az együttérzés és a gyengédség szavaival jön: "Ne félj, mert veled vagyok, ne csüggedj, mert én vagyok a te Istened! Megerősítelek és megsegítelek" (Iz 41,10). János a pusztában prédikálva biztosít bennünket arról, hogy az Úr jön, hogy megszabadítson, és újra életet adjon nekünk éppen olyan helyzetekben, amelyek menthetetlennek tűnnek, és ahonnan nincs kiút: ő oda jön. Nincs tehát olyan hely, amelyet Isten ne akarna meglátogatni. És ma csak örülni tudunk, amikor azt látjuk, hogy a pusztát választotta, hogy elérjen bennünket kicsinységünkben, melyet szeret, és kiszáradtságunkban, melyben szomjunkat akarja oltani! Tehát, kedves barátaim, ne féljetek a kicsinységtől, mert nem az számít, hogy kicsik és kevesen vagyunk-e, hanem az, hogy nyitottak vagyunk-e Isten és mások felé. És ne féljünk a kiszáradtságtól sem, mert Isten nem fél tőle, és ő abba jön el meglátogatni bennünket!

Térjünk át a második szempontra: a megtérés. A Keresztelő szünet nélkül és heves hangnemben hirdette (vö. Lk 3,7). Ez is egy "kényelmetlen" téma. Ahogy a sivatag sem az első hely, ahová szívesen mennénk, úgy a megtérésre való felhívás sem az első ajánlat, amelyet szívesen hallanánk. A megtérésről szóló beszéd szomorúságot válthat ki; nehezen összeegyeztethetőnek tűnik az öröm evangéliumával. De ez akkor történik, amikor a megtérést erkölcsi erőfeszítésre szűkítjük, mintha az csak saját erőfeszítéseink gyümölcse lenne. A probléma épp itt van: teljesen a saját erőnkre alapozunk. Ez nem helyes!

A lelki szomorúság és a frusztráció is itt lappang: szeretnénk megtérni, jobbá válni, legyőzni hiányosságainkat, megváltozni, de úgy érezzük, nem vagyunk rá teljes mértékben képesek, és jó szándékunk ellenére mindig visszaesünk.

Ugyanazt tapasztaljuk, mint Szent Pál, aki éppen ezekről a földekről írta: "Ugyan készen állok akarni a jót, de arra, hogy meg is tegyem, nem vagyok képes. Hiszen nem a jót teszem, amit akarok, hanem a rosszat, amit nem akarok" (Róm 7,18-19). Ha tehát önmagunkban nem vagyunk képesek megtenni a jót, amit szeretnénk, mit jelent az, hogy meg kell térnünk?

Segítségünkre lehet a ti gyönyörű nyelvetek, a görög, az evangéliumi "megtér" ige, a metanoein etimológiájával. Ez a meta elöljárószóból áll, ami itt azt jelenti, hogy túl, és a noein igéből, ami azt jelenti, hogy gondolkodik. Megtérni tehát azt jelenti, hogy valamin túl gondol, azaz túllép a megszokott gondolkodásmódon, a megszokott mentális sémákon. Pontosan azokra a sémákra gondolok, amelyek mindent az egónkra, az önállósági igényünkre szűkítenek. Vagy azokra, amelyek bezárnak, a merevségre és a félelemre, melyek lebénítanak, a "mindig is így volt, miért változtassunk?" kísértésére, arra a gondolatra, hogy az élet sivatagjai a halálnak és nem Isten jelenlétének a helyei.

Amikor megtérésre buzdít, János arra hív, hogy menjünk tovább, és ne álljunk meg itt; hogy lépjünk túl azon, amit ösztöneink mondanak és gondolataink leírnak, mert a valóság nagyobb: nagyobb, mint az ösztöneink, mint a gondolataink. A valóság az, hogy Isten nagyobb. A megtérés tehát azt jelenti, hogy nem hallgatunk arra, ami elveszi a reményt, arra, aki azt ismételgeti, hogy az életben semmi sem fog változni - az örök pesszimisták. Nem szabad elhinnünk, hogy arra vagyunk ítélve, hogy a középszerűség futóhomokjába süllyedjünk! Nem szabad megadni magunkat a belső kísérteteknek, melyek különösen a megpróbáltatások idején jelennek meg, hogy elkedvetlenítsenek, és azt mondják, hogy nem fog sikerülni, hogy minden rosszul megy, és hogy a szentté válás nem nekünk való. Nem így van, mert van Isten! Bíznunk kell benne, mert ő a mi túl-unk, a mi erőnk. Minden megváltozik, ha neki adjuk az első helyet.

Ez a megtérés: az Úrnak csak a mi nyitott ajtónkra van szüksége ahhoz, hogy belépjen és csodákat tegyen, ahogyan a puszta és János szavai is elegendőek voltak neki, hogy a világba jöjjön. Nem kér többet.

Kérjük annak kegyelmét, hogy elhiggyük: Istennel a dolgok megváltoznak, ő meggyógyítja félelmeinket, begyógyítja sebeinket, a száraz helyeket vízforrásokká változtatja!

Kérjük a remény kegyelmét! Mert a remény éleszti fel a hitet és éleszti újra a szeretetet. Mert a remény az, amire a világ pusztaságai ma szomjaznak. És miközben ez a találkozó megújít bennünket a reményben és Jézus örömében, és én örülök, hogy veletek lehetek, kérjük anyánkat, az egészen szent Máriát, segítsen, hogy hozzá hasonlóan a remény tanúi, az öröm magvetői legyünk magunk körül - a remény, testvéreim, sosem csal meg, sosem csal meg -, nemcsak akkor, amikor boldogok vagyunk és együtt vagyunk, hanem mindennap, a pusztaságokban, melyekben élünk. Mert Isten kegyelmével életünknek ott kell megtérnie. Ott, a bennünk vagy környezetünkben lévő számos pusztaságban, az életnek ott kell kivirágoznia. Az Úr adjon kegyelmet és bátorságot, hogy elfogadjuk ezt az igazságot!"

Forrás: Magyar Kurír