592. nap: Ma lenne 50 éves Boldog Chiara Luce Badano

"A fiatal lány az utolsó heteiben egyrészt azért utasította el a fájdalomcsillapító morfiumot, mert nem akarta, hogy az elhomályosítsa az elméjét, másrészt azt mondta: Nekem már csak ez a fájdalom maradt, amit fel tudok ajánlani, és a szívem, amivel még mindig tudok szeretni."

Ki ez az erős fiatal lány? Honnan volt ereje elviselni az elviselhetetlent? Ki vagy mi segítette megőrizni az Istenbe vetett hitét, egy olyan helyzetben is, amikor érthető módon miértekkel ostromoljuk az eget? Hogyan tudott támasza lenni édesanyjának és édesapjának, akiknek ő volt az egyetlen gyermeke?

Chiara Badano szüleinek az egyetlen, régóta várt gyermeke volt, aki a kamionsofőr édesapa 11 évnyi állhatatos imája után született meg épp ötven évvel ezelőtt, 1971. október 29-én, Sassellóban. Ő volt a tágabb család szeme fénye: szerető szülők, nagyszülők, nagynénik, nagybácsik vették körül. Életvidám, kedves fiatal lány volt, a baráti társaság középpontja, aki a számára oly kedves sport, a tenisz közben érezte meg először, hogy nincs minden rendben. Fájt a válla, de ki gondolna ilyenkor a legrosszabbra? Ő se gondolt rá.

Amikor már világos volt, hogy a betegség legyőzi a szervezetét, Chiara Luce felkészülten várta a Jézussal való találkozás pillanatát, olyan örömmel, ahogy a menyasszony készül az esküvőjére.

Előre kiválasztotta a szentmise olvasmányait, énekeit (a kép ezt örökíti meg), sőt, még azt a szép, egyszerű, hosszú, fehér ruhát is (rózsaszínű övvel), amibe az utolsó útjára majd felöltöztetik.

Chiara Luce a "fény" jelentésű Luce nevet a Fokoláre Mozgalom alapítójától, Chiara Lubichtól kapta: "Mert a Te szemeidben ott látom a Szentlélek fényét."

Chiara kilencévesen vett részt először fokolárés találkozón: az 1980-as Familyfesten volt ott a családjával Rómában. 1981-ben írta Chiara Lubichnak, a mozgalom alapítójának az első levelét, amelyet aztán még sok további levél követett. 1983. november 27-ei levelében ezt írta a 12 éves lány: "Felfedeztem, hogy az elhagyott Jézus az Istennel való egység kulcsa, és azt szeretném, hogy Ő legyen az első jegyesem az életben, szeretnék felkészülni arra, amikor eljön. Őt választom mindenekelőtt!"

Nem egészen hét évvel később Jézus eljött érte, és ő felkészülten várta. Olyannyira, hogy az ő helytállása, ereje és öröme öntött lelket a családjába, barátaiba, ismerőseibe is.

Azért ez nem volt minden pillanatban könnyű és ennyire egyértelmű. Édesanyja, Maria Teresa mesélte el, hogyan fogadta Chiara Luce, amikor az orvos a lány kérésére kendőzetlenül elmondta, hogy fájdalmas kezelések következnek, a kemoterápia miatt ki fog hullani a haja, és igazából semmi reményt nem látnak a gyógyulásra:

"Még ma is látom magam előtt, ahogy a kert felől érkezett, zöld kabátjába burkolózva. Földre szegezett tekintettel közeledett, mintha ott sem lenne, belépett a házba. Megkérdeztem, mi volt. Mire ő: »Most ne, most ne beszélj!« Ledőlt az ágyra, behunyt szemmel. Huszonöt perc telt el így. Úgy éreztem, belehalok, nem tudtam, mit csináljak.

Az egyetlen mód, ahogy mellette tudtam lenni, az volt, hogy hallgattam, és vele szenvedtem. Igazi harc volt, amit Chiarának meg kellett vívnia.

Aztán megfordult, és rám mosolygott: »Most már beszélhetsz.« Megtette. Újra kimondta az igent. És többé nem fordult vissza."

"Chiara csak egyszer kérdezte meg, miért van ez a fájdalom. Az első műtét után felkiáltott: »Jézusom, miért?« Néhány pillanat múlva magától válaszolt: »Ha ezt akarod, Jézus, akkor én is ezt akarom«."

Minden próbatételt így fogadott ezután, így az őt látogató genek (ejtsd: dzsenek, a Fokoláre Mozgalom fiataljai - a szerk.), akik azzal a szándékkal mentek a betegágyhoz, hogy lelket öntsenek bele, segítsenek neki, megajándékozottnak érezték magukat, amikor távoztak tőle. A család, a barátok, az orvosok, ápolónők: mindenki azt mondta, hogy mellette öröm volt minden pillanat.

Mosolyával és nagy, fénylő szemeivel azt bizonyította, hogy a halál nem létezik. Csak az élet létezik."

Egy évvel halála előtt Chiara Luce ezt írta egy fogalmazásban: "Valójában... az egyetlen idő, amelynek az ember birtokában van, az a jelen pillanat, amelyet belsőleg kell megélni, teljesen kihasználva. Ha így él, az ember természetesen szabadnak érzi magát, hisz nem nyomja össze a múlt bánata és a jövő miatti aggodalom. Természetesen nem könnyű elérni ezt a célt, mely állandó erőfeszítést kíván... értelmet adni minden kisebb vagy nagyobb cselekedetünknek... a többiek javára."
A többiek javára: ő halála előtt is másokra gondolt.

Édesapjának, aki lánya közeledő halálát látva rettenetesen szenvedett, Chiara Luce ezt javasolta: "Igyekezz a jelen pillanatot élni. Mindig egy kis darabka időt kell megélned, mindig egy-egy pillanatot. Élj minden percet Jézussal közösségben. Aztán Isten kegyelme a segítségedre siet."

Édesanyjához ez volt az utolsó mondata: Légy boldog, mert én is az vagyok."

És neki köszönhetően kapott teljesebb életet két fiatal, akik halála után megkaphatták a szaruhártyáit - "az egyedüli még átültethető szerveit, amelyeket sem a rák, sem a kemoterápia nem tett tönkre".

Chiara Luce Badanót 2010. szeptember 25-én avatták boldoggá. A boldoggá avatás feltételeként előtte bizonyítottan az ő nevéhez kötötték egy trieszti kisfiú csodás gyógyulását - orvosilag lehetetlennek tartották, hogy a gyermek felépül az agyhártyagyulladásból, mégis így történt.

Chiara Luce élete elsősorban a fiatalokat nyűgözte és nyűgözi le azóta is, a boldoggá avatásán 13 ezer fiatal vett részt: mind az öt földrészről érkeztek a szertartásra.

Az életéről könyvet írtak, egy egész estés musical is készült dalokkal, tanúságtételekkel (a darab címe: Élet, szeretet, fény), szüleit a világ sok országába meghívták, hogy meghallgathassák visszaemlékezéseiket.

Édesapja már nem él, de nemcsak az anyukája őrzi Chiara Luce emlékét, hanem sok-sok fiatal is, és mindazok, akiknek példa és fény tud(ott) lenni az útjukon."

Forrás: Magyar Kurír