583. nap: Milyen az én imám?

2021.10.26

A Szentatya vasárnapi beszédében arra hív bennünket, hogy vizsgáljuk meg az imaéletünket, és tanuljunk Bartimeus példájából. Imádkozzunk állhatatosan, és ne féljünk kérni a mindent!

A mai liturgia evangéliuma arról szól, hogy Jézus Jerikóból kifelé tartva visszaadja egy út szélén kolduló vak embernek, Bartimeusnak a látását (vö. Mk 10,46-52). Ez egy fontos találkozás, az utolsó, mielőtt az Úr bevonul Jeruzsálembe a húsvétra. Bartimeus elvesztette a látását, de a hangját nem! Amikor ugyanis meghallja, hogy Jézus éppen ott halad el, kiáltozni kezd: "Dávid fia, Jézus, könyörülj rajtam!" (Mk 10,47). És kiabál, ezt kiabálja. A tanítványokat és a tömeget bosszantja ez a kiabálás, és megdorgálják, hogy maradjon csendben. De ő még hangosabban kiáltja: "Dávid fia, könyörülj rajtam!" (Mk 10,48). Jézus meghallja, és azonnal megáll. Isten mindig meghallgatja a szegények kiáltását, és egyáltalán nem zavarja Bartimeus hangja, sőt észreveszi, hogy tele van hittel, olyan hittel, amely nem fél kitartóan kopogtatni Isten szívén, az értetlenség és a szemrehányások ellenére sem.

Ebben rejlik a csoda gyökere. Jézus ugyanis azt mondja neki: "Hited megmentett téged" (Mk 10,52).

Bartimeus hite átragyog az imáján. Nem egy félénk, megszokott ima. Először is "Dávid fiának" nevezi az Urat: vagyis a Messiásnak, a világba jövő királynak ismeri el. Aztán bizalommal a nevén szólítja: "Jézus." Nem fél tőle, nem tart távolságot tőle. És így kiáltja ki szívből a barátságos Istenhez az ő egész drámáját: "Könyörülj rajtam!" Csak ennyi az ima: "Könyörülj rajtam!" Nem filléreket kér tőle, mint a járókelőktől. Nem.

Attól, aki mindent adhat, mindent kér.

Az emberektől alamizsnát kér, Jézustól, aki mindent adhat, mindent kér: "Könyörülj rajtam, könyörülj mindazon, ami vagyok!" Nem valamilyen kegyelmet kér, hanem önmagát mutatja be: könyörületet kér a személyén, az életén. Nem kis kérés, de rendkívül szép, mert könyörületért, vagyis Isten együttérzéséért, irgalmasságáért, gyengédségéért esedezik.

Bartimeus nem használ sok szót. Kimondja a lényeget, és rábízza magát Isten szeretetére, aki újra virágzóvá teheti az életét azzal, hogy megteszi azt, ami az emberek számára lehetetlen. Ezért az Úrtól nem alamizsnát kér, hanem mindent eléje tár, a vakságát és a szenvedését, amely túlmutat azon, hogy nem lát.

A vakság csak a jéghegy csúcsa volt, de a szívében biztosan voltak sebek, megaláztatások, összetört álmok, hibák, bűntudat. A szívével imádkozott.

És mi? Amikor Istentől valamilyen kegyelmet kérünk, vajon imáinkban benne van-e saját történelmünk, benne vannak-e sebeink, megaláztatásaink, összetört álmaink, hibáink, lelkiismeret-furdalásaink is?

"Dávid fia, Jézus, könyörülj rajtam!" Mi is mondjuk ki ma ezt az imát! És tegyük fel magunknak a kérdést: "Az én imám milyen?" Mindannyian tegyük fel magunknak a kérdést: "Az én imám milyen?" Bátor-e, megvan-e benne Bartimeus derék kitartása, képes-e "megragadni" az elhaladó Urat, vagy megelégszik azzal, hogy időnként, amikor eszembe jut, formálisan köszöntsem őt? Ezek a langyos imák..., melyek egyáltalán nem segítenek. Továbbá: "tartalmas"-e az imám, felfedi-e szívemet az Úr előtt?

Elé tárom-e életem történetét és az életemhez tartozó emberek arcát? Vagy vérszegény, felszínes, szeretet és szív nélküli formalitásokból áll? Amikor a hitünk élő, akkor az imánk szívből jön: nem fillérekért könyörög, nem szűkül a pillanatnyi szükségletekre.

Jézustól, aki mindent adhat, a mindent kell kérni. Ezt ne felejtsétek el! Jézustól, aki mindent adhat, a mindent kell kérnem, kitartóan kérlelve őt. Alig várja, hogy kiáraszthassa kegyelmét és örömét a szívünkbe, és sajnos mi vagyunk azok, akik távol tartjuk magunkat tőle, talán félénkségből, lustaságból vagy hitetlenségből.

Sokan közülünk, amikor imádkozunk, nem hisszük, hogy az Úr csodát tud tenni. Eszembe jut annak az apának a története - szemtanúja voltam -, akinek az orvosok azt mondták, hogy a kilencéves kislánya nem fogja túlélni az éjszakát; kórházban volt. Ez az apa felszállt egy buszra, és hetven kilométert utazott a Szűzanya kegytemplomáig. A kapu zárva volt, de ő a kapuba kapaszkodva egész éjjel imádkozott: "Uram, mentsd meg őt! Uram, tartsd őt életben!" Fohászkodott a Szűzanyához, egész éjjel kiáltott Istenhez, szívéből kiáltott. Aztán reggel, amikor visszatért a kórházba, sírásban találta a feleségét. És azt gondolta, hogy a lánya meghalt. De a felesége azt mondta: "Érthetetlen, érthetetlen, az orvosok azt mondják, hogy ez furcsa, de úgy tűnik, meggyógyult." Annak az embernek a kiáltását, aki mindent kért, meghallgatta az Úr, aki mindent megadott neki. Ez nem kitalált történet: magam is láttam, egy másik egyházmegyében. Van-e ilyen bátorságunk az imában? Attól, aki mindent meg tud adni, kérjünk mindent, mint Bartimeus, aki nagy tanító, az imádság nagy mestere. Ő, Bartimeus, legyen példa számunkra konkrét, kitartó és bátor hitével.

A Szűzanya, az imádkozó Szűz tanítson meg minket arra, hogy teljes szívünkből forduljunk Istenhez, azzal a bizalommal, hogy ő minden imát figyelmesen meghallgat!

Forrás: Magyar Kurír