562. nap: „Amikor kicsinek érezzük magunkat, az Úr békét és növekedést ad!”

Ferenc pápa vasárnapi gondolatait adjuk közzé. Arra hív bennünket, hogy fogadjuk el kicsinységünket, mert Isten akkor hatékony tud lenni...

"A mai liturgia evangéliumában Jézus meglehetősen szokatlan reakcióját látjuk: felháborodik. És ami a legmeglepőbb, hogy felháborodását nem a farizeusok okozzák, akik a válás jogszerűségét firtató kérdésekkel teszik próbára, hanem a tanítványai, akik, hogy megvédjék őt a tolongó tömegtől, leszidják a gyermekeket, akiket Jézushoz visznek. Más szóval, az Úr nem azokra haragszik, akik vitatkoznak vele, hanem azokra, akik, hogy tehermentesítsék őt, távol tartják tőle a gyermekeket. Miért? Jó kérdés: miért teszi ezt az Úr?

Emlékszünk - a két vasárnappal ezelőtti evangéliumban -, Jézus egy gyermek átölelésével azonosult a kicsinyekkel: azt tanította, hogy éppen a kicsinyeket, vagyis azokat, akik másokra vannak utalva, akik rászorulnak másokra, és akik nem tudják viszonozni azt, amit kapnak, őket kell elsőként szolgálni (vö. Mk 9,35-37).

Aki Istent keresi, az ott, a kicsinyekben, a rászorulókban találja meg: azokban, akiknek nemcsak javakra, hanem gondoskodásra és vigasztalásra van szükségük, ilyenek a betegek, a megalázottak, a foglyok, a bevándorlók, a börtönben lévők.

Isten bennük van: a kicsikben. Ezért felháborodik fel Jézus: minden sértés, amit egy kicsivel, egy szegénnyel, egy gyermekkel, egy védtelennel szemben elkövetünk, azt vele szemben követjük el!

Ma az Úr folytatja és kiegészíti ezt a tanítást. Hozzáteszi ugyanis: "Aki nem úgy fogadja Isten országát, mint a gyermek, nem megy be oda" (Mk 10,15). Itt van az újdonság: a tanítványnak nemcsak szolgálnia kell a kicsinyeket, hanem önmagát is kicsinek kell elismernie. És vajon mindannyian elismerjük-e magunkat kicsinek Isten előtt? Gondolkodjunk el rajta, segítségünkre lesz! Az Úr befogadásához elengedhetetlen, hogy magunkat kicsinek, megmentésre szorulónak tartsuk. Ez az első lépés afelé, hogy megnyíljunk előtte. Gyakran azonban elfelejtjük ezt. A jólétben, a sikerek között az az illúziónk, hogy önállók vagyunk, hogy elégségesek vagyunk magunknak, hogy nincs szükségünk Istenre. Testvéreim, ez tévedés, mert mindegyikünk rászoruló lény, mindegyikünk kicsi. Meg kell keresnünk és el kell ismernünk saját kicsinységünket! És ott találjuk majd Jézust!

Az életben önmagunk kicsinek elismerése a kiindulópont ahhoz, hogy nagyok legyünk. Ha belegondolunk, nem annyira a sikerektől és a birtokolt dolgoktól fejlődünk, hanem mindenekelőtt a küzdelem és a törékenység időszakaiban. Ott, a rászorultságban válunk érettebbé; ott nyitjuk meg szívünket Isten felé, mások felé, az élet értelme felé. Ott nyílik meg szemünk másokra.

Akkor nyílik meg szemünk az élet igazi értelmére, amikor kicsik vagyunk. Amikor kicsinek érezzük magunkat egy problémával szemben, egy kereszttel, egy betegséggel szemben, amikor megfáradtnak és magányosnak érezzük magunkat, ne csüggedjünk!

Lehull a felszínesség álarca, és újra előbukkan radikális törékenységünk: ez a mi közös alapunk, a mi kincsünk, mert Istennel a törékenység nem akadály, hanem kedvező lehetőség. Jó ima lenne a következő: "Uram, nézd gyengeségeimet...", és sorold fel gyengeségeidet neki! Ez megfelelő magatartás Isten előtt.

Éppen gyengeségeinkben fedezzük fel ugyanis, hogy Isten mennyire törődik velünk. A mai evangélium arról szól, hogy Jézus végtelenül gyengéd a kicsinyekkel: "Ölébe vette a gyermekeket, és kezét rájuk téve megáldotta őket" (Mk 10,16). Az ellentmondások, a törékenységünket feltáró helyzetek kiváltságos alkalmak arra, hogy megtapasztaljuk az ő szeretetét. Akik kitartóan imádkoznak, jól tudják: a sötétség vagy a magány pillanataiban Isten irántunk érzett gyengéd szeretete - úgymond - még inkább jelen van. Amikor kicsik vagyunk, még inkább érezzük Isten gyengédségét. Ez a gyengédség békével tölt el, ez a gyengédség segít növekedni, mert Isten a maga stílusában közeledik hozzánk, vagyis közelséggel, együttérzéssel és gyengédséggel.

És amikor elégtelennek, kicsinek érezzük magunkat, bármilyen okból kifolyólag, az Úr még közelebb jön, még közelebb érezzük magunkhoz. Békét és növekedést ad nekünk.

Az imában az Úr magához szorít bennünket, mint apa a gyermekét. Így válunk naggyá: nem az önállóságunkkal való illuzórikus hivalkodással - ez senkit sem tesz naggyá -, hanem az abból fakadó erővel, hogy minden reményünket az Atyába helyezzük. Ahogy a kicsik teszik, pontosan úgy.

Ma nagy kegyelmet kérjünk Szűz Máriától, a kicsiség kegyelmét: hogy gyermekek tudjunk lenni, akik bíznak az Atyában, és biztosak abban, hogy az Atya gondoskodik rólunk!"

Forrás: Magyar Kurír