471. nap: Isten újdonságait vegyük észre!

Ferenc pápa tanítása több mindenre ráirányítja a figyelmünket. Olvassuk nyitott szívvel!

"A mai, vasárnapi evangélium (Mk 6,1-6) Jézus falubelijeinek hitetlenségéről szól. Miután Galilea más falvaiban prédikált, Jézus visszatér Názáretbe, ahol felnevelkedett Máriával és Józseffel, és egy szombati napon tanítani kezdett a zsinagógában. Sokan, akik hallgatták, megkérdezték: "Honnan van neki ez a nagy bölcsessége? Nem az ács és Mária fia-e, vagyis a szomszédainké, akiket jól ismerünk?" (vö. Mk 6,1-3). Látva reagálásukat, Jézus kimond egy igazságot, amely a népi bölcsességnek is részévé vált: "Nem vetik meg a prófétát, csak a hazájában, rokonai körében, a saját házában" (Mk 6,4). Sokszor szoktuk ezt mondani.

Időzzünk el egy kicsit Jézus falubelijeinek hozzáállásán. Azt mondhatnánk, hogy ismerik Jézust, de nem ismerik fel.

Különbség van az ismerés és a felismerés között. Ez a különbség érteti meg velünk ugyanis, hogy sok mindent ismerhetünk egy emberről, képet alkothatunk róla, támaszkodhatunk arra, amit mások mondanak róla, talán még találkozhatunk is vele időnként a környékünkön, de mindez nem elég. Ez úgymond egy mindennapi, felszínes ismeret, amely nem ismeri fel az adott személy egyediségét. Ez a veszély valamennyiünket fenyeget: azt hisszük, hogy rengeteg mindent tudunk egy emberről, és ami a legrosszabb: megbélyegezzük, előítéleteinkkel be is skatulyázzuk. Ugyanígy Jézus honfitársai is: harminc éve ismerik őt, és azt hiszik, mindent tudnak róla. "Ez nem az a gyerek, akit láttunk felnőni, az ácsnak és Máriának a fia? Honnan van neki ekkora bölcsessége?" A bizalmatlanság. De valójában soha nem jöttek rá, ki is valójában Jézus. Megállnak a külsőségnél, és elutasítják Jézus újdonságát.

Itt érkeztünk el a probléma lényegéhez: amikor hagyjuk, hogy a megszokás kényelme és az előítéletek diktatúrája uralkodjon, nehéz megnyílni az újdonságra és meglepődni. Mi irányítunk, megszokásból, előítéletből. Ezért gyakran előfordul, hogy az élettől, a tapasztalatoktól, sőt az emberektől is csak megerősítést keresünk elképzeléseinkre és sémáinkra, hogy soha ne kelljen erőfeszítést tennünk és változtatnunk. Ez Istennel kapcsolatban is megtörténhet, éppen velünk, hívőkkel, velünk, akik azt hisszük, hogy ismerjük Jézust, hogy már annyi mindent tudunk róla, és hogy elég ugyanazokat a megszokott dolgokat ismételgetnünk. De Istennel kapcsolatban ez nem elég! Isten újdonsága és - jól figyeljetek - Isten meglepetései iránti nyitottság nélkül, csodálkozás nélkül a hit fáradt litániává válik, mely lassan kialszik.

A hit szokássá, társadalmi szokássá válik. Kimondtam egy fontos szót: csodálkozás. Mi a csodálkozás? A csodálkozás pontosan az Istennel való találkozáskor történik: "Találkoztam az Úrral!" Amikor olvassuk az evangéliumot, észrevehetjük: sokszor előfordul, hogy az embereket, akik találkoznak Jézussal és felismerik őt, csodálkozás tölti el. Nekünk is ezen az úton kell járnunk, amikor Istennel találkozunk: ámulatnak kell eltöltenie bennünket! Ez úgymond a garanciajegye annak, hogy ez a találkozás valódi, és nem csak megszokásról van szó.

Végül is Jézus falubelijei miért nem ismerik fel őt és miért nem hisznek benne? Miért? Mi az oka? Néhány szóban azt mondhatjuk, mert nem fogadják el a megtestesülés botrányát. Nem ismerik a megtestesülés misztériumát, és nem fogadják el a misztériumot. Nem ismerik az okát, botrányosnak érzik, hogy Isten mérhetetlensége a mi testünk kicsinységében mutatkozik meg, hogy Isten Fia az ács fia, hogy az istenség az emberségbe rejtőzik, hogy Isten egy egyszerű ember arcában, szavaiban, gesztusaiban lakozik. Íme, ez a botrány: Isten megtestesülése, az ő konkrétsága, "mindennapisága". Isten konkréttá vált egy emberben, a Názáreti Jézusban, útitársunkká vált, egy lett közülünk.

"Közülünk való vagy": gyönyörű ima ezt mondani Jézusnak!

És mivel ő egy közülünk, ő megért minket, kísér minket, megbocsát nekünk, nagyon szeret minket. Voltaképpen sokkal kényelmesebb egy elvont és távoli Isten, aki nem bocsátkozik bele élethelyzeteinkbe, és aki elfogad egy az élettől, a problémáktól, a társadalomtól távol álló hitet. Vagyis egy "különleges effektekkel" működő istenben szeretünk hinni, aki csak kivételes dolgokat tesz, és mindig hatalmas érzelmeket vált ki. Ezzel szemben, kedves testvéreim, Isten megtestesült: Isten alázatos, Isten gyengéd, Isten el van rejtőzve, Isten közel van hozzánk, a mindennapi életünk normalitásában lakozik. És az történik velünk is, mint Jézus honfitársaival, minket is az a veszély fenyeget, hogy amikor elhalad mellettünk, nem ismerjük fel őt.

Hadd ismételjem meg ma is Szent Ágoston gyönyörű mondatát: "Félek Istentől, az Úrtól, amikor elhalad." De, Ágoston, miért félsz? "Attól félek, hogy nem ismerem fel őt. Félek az Úrtól, amikor elhalad." Timeo Dominum transeuntem. Nem ismerjük fel, megbotránkozunk rajta. Gondolkodjunk el, hogyan viszonyul a szívünk ehhez a valósághoz.

Most imádkozzunk, és kérjük a Szűzanyát, aki befogadta Isten misztériumát a názáreti mindennapokba, hogy szemünk és szívünk mentes legyen az előítéletektől, és nyitott szemmel tudjunk csodálkozni: "Uram, találkozhatom veled!" És amikor találkozunk az Úrral, végbemegy ez a csodálkozás. A megszokott, mindennapi életben találkozunk vele: nyitott szemmel nézzünk Isten meglepetéseire, alázatos és rejtett jelenlétére a mindennapi életben!"

Forrás: Magyar Kurír