1962. nap: "A Feltámadottal való találkozás megváltoztatja életünket."

Vasárnap véget ért a szentévi Jubileumi Ifjúsági Találkozó, amelynek zárásaként Leó pápa szentmisét celebrált közel egymillió résztvevőnek, köztük 1500 magyar fiatalnak, Tor Vergatán, az egyetem campusán. Szavai mindnyájunknak szólnak: "Vágyakozzatok nagy dolgokra, az életszentségre, bárhol is éltek! Ne érjétek be kevesebbel!"

"Kedves Fiatalok!

A tegnap este közösen átélt virrasztás után ma azért találkozunk, hogy megünnepeljük az Eucharisztiát, az Úr értünk végbevitt teljes önátadásának szentségét. Ennek az élménynek az erejében elképzelhetjük, hogy az emmauszi tanítványokkal együtt futjuk be az általuk húsvét estéjén megtett utat (ld. Lk 24,13–35): először félve és kiábrándultan távolodtak Jeruzsálemtől; abban a meggyőződésben mentek el, hogy Jézus halála után nincs többé mit várni, nincs többé mit remélni. Azonban éppen ővele találkoztak, ő lett az útitársuk, őt hallgatták, amint megmagyarázta nekik az Írásokat, és végezetül őt ismerték fel a kenyértörésben. Megnyílt a szemük, és húsvét örömhíre helyet talált a szívükben.

A mai liturgia nem számol be közvetlenül erről az esetről, ám segít abban, hogy reflektáljunk az elbeszélt valóságra: a Feltámadottal való találkozásra, aki megváltoztatja életünket, aki megvilágosítja érzelmeinket, vágyainkat, gondolatainkat.

Az első olvasmányt a Prédikátor könyvéből vettük. Ez arra hív minket, hogy a két említett tanítványhoz hasonlóan lépjünk kapcsolatba a korlátunknak, a mulandó dolgok végességének a tapasztalatával (vö. Préd 1,2; 2,21–23). A válaszos zsoltár ezt visszhangozza, s elénk tárja a képet: "a fű, mely reggel kisarjad és fölvirul, de estére elfonnyad és elszárad" (Zsolt 90,5–6). Ez két erőteljes utalás, talán kicsit sokkoló is, ám nem szabad, hogy kétségbe ejtsenek, mintha "tabuk", elkerülendő témák lennének.

A bennük megszólaló törékenység része annak a csodának, amik vagyunk.

Gondoljunk a fű jelképére: nem szép egy virágba borult rét? Biztosan az, érzékeny, vékony és sérülékeny szárakból áll, amelyek kiszáradnak, meghajlanak, eltörnek, ugyanakkor azonnal helyettesítik őket az utánuk kinövő új szálak, amelyeknek a korábbiak elpusztulva, a földbe oldódva táplálékul és trágyául szolgálnak. Így él a mező, szüntelenül megújulva, s energiája még a tél fagyos hónapjai alatt is ott mozgolódik a föld alatt, amikor látszólag minden hallgat, s arra készül, hogy tavasszal ezer színben robbanjon ki.

Kedves barátaim, mi is ilyenek vagyunk: ezért teremtettünk. Nem egy olyan életért, amelyben minden előre látható és mozdulatlan, hanem egy olyan létezésért, amely szüntelenül újjászületik az ajándékozásban, a szeretetben.

Így vágyakozunk folytonosan egy "több" után, amelyet semmilyen teremtett valóság nem adhat meg nekünk. Nagy szomjúságot érzünk, amely olyannyira elepesztő, hogy ennek a világnak semmiféle itala nem tudja oltani. Ne csapjuk be a szívünket azzal, hogy hatástalan pótlékokkal akarjuk oltani ezt a szomjúságot! Inkább figyeljünk rá! Készítsünk belőle egy zsámolyt, amelyre felállhatunk, hogy gyermekekként, lábujjhegyre állva kinézhessünk az Istennel való találkozás ablakán!

Ővele szemközt találjuk majd magunkat, aki vár minket, sőt óvatosan kopog lelkünk ablaküvegén (vö. Jel 3,20).

Húszévesen is szép, hogyha kitárjuk előtte a szívünket, megengedjük neki, hogy belépjen, hogy aztán vele együtt kalandra induljunk a végtelenség örök terei felé.

Amikor Szent Ágoston intenzív istenkereséséről szól, megkérdezi magától: "Mi tehát reményünk tárgya […]? A föld? Nem. Valami, ami a földből származik, mint az arany, az ezüst, a fa, a termés, a víz […]? Ezek a dolgok tetszetősek, szépek, jók ezek a dolgok" (Sermo 313/F, 3). Így összegzi gondolatait: "Azt keresd, aki mindezeket teremtette, ő a te reménységed" (uo.). Végiggondolva bejárt útját, így imádkozott: "Bennem voltál, én meg künn! Künn kerestelek […]. Azután fölharsant hívó szózatod;

megtörted lelkem siket csendjét, kigyulladt bennem ragyogó világosságod, s elűzted rólam a vakoskodó homályt. Illatod kiáradt, beszívtam s most utánad lelkendezek. Ízleltelek (vö. Zsolt 33,9; 1Pt 2,3), éhezlek, szomjazlak (vö. Mt 5,6; 1Kor 4,11); megérintettél s íme, áttüzesedtem a vágyakozástól békéd után!" (Vallomások X, 27; Vass József fordítása).

Nagyon szép szavak, amelyek eszünkbe juttatják, mit mondott Ferenc pápa Lisszabonban, az ifjúsági világtalálkozón más, hozzátok hasonló fiataloknak: "Mindenkinek szembe kell néznie azokkal a nagy kérdésekkel […], amelyekre nincs egyszerű vagy azonnali válasz, hanem arra hívják az embert, hogy induljon el, haladja meg önmagát, lépjen túl önmagán […]; olyan fellendülésre, amely nélkül nincs repülés. Ne ijedjünk hát meg, ha belsőleg szomjasnak, nyugtalannak, hiányosnak, értelmet és jövőt keresőnek […] tapasztaljuk magunkat! Nem betegek vagyunk! Élők vagyunk!" (Beszéd a portugál egyetemistákhoz, 2023. augusztus 3.; Tőzsér Endre fordítása).

Van a szívünkben egy olyan kérdés, egy olyan szükséglet, amelyet nem hagyhatunk figyelmen kívül, amely arra vezet, hogy megkérdezzük önmagunktól: Mi valójában a boldogság? Milyen az élet igazi íze? Mi szabadít meg minket az értelmetlenség állóvizeitől, az unalomtól, a középszerűségtől?

Az elmúlt napok során sok szép élménnyel gazdagodtatok. A világ különböző részeiről érkezett kortársaitokkal találkoztatok, akik más és más kultúrához tartoznak. Tudást cseréltetek, megosztottátok várakozásaitokat, a művészet, a zene, az informatika és a sport segítségével párbeszédbe kezdtetek a várossal. A Circus Maximusban pedig a bűnbocsánat szentségéhez járultatok, elnyertétek Isten bocsánatát, és az ő segítségét kértétek, hogy jó legyen az életetek.

Mindebben egy fontos válaszra lelhettek: létezésünk teljessége nem attól függ, amit felhalmozunk, sem attól – miként az evangéliumban hallottuk –, amit birtokolunk (ld. Lk 12,13–21). Sokkal inkább ahhoz kapcsolódik, amit örömmel el tudtunk fogadni és meg tudtunk osztani (ld. Mt 10,8–10; Jn 6,1–13). Nem elég vásárolni, felhalmozni és fogyasztani. Arra van szükségünk, hogy felemeljük a szemünket, a magasba, az "odafönt való dolgokra" (Kol 3,2) nézzünk, hogy tudatosítsuk magunkban: a világ minden dolgának csak annyiban van értelme, amennyiben segít, hogy szeretetben egyesüljünk Istennel és testvéreinkkel, növelve bennünk "az irgalom érzületét, a jóságot, az alázatosságot, a szelídséget és a béketűrést" (Kol 3,12), a megbocsátást (ld. uo. v. 13), a békét (vö. Jn 14,27), ahogyan ez Krisztusban megvolt (vö. Fil 2,5). Ebben a távlatban egyre jobban megértjük, mit jelent, hogy "a remény nem csal meg, mert Isten szeretete kiáradt szívünkbe a nekünk adott Szentlélek által" (Róm 5,5).

Kedves Fiatalok! Jézus a mi reményünk. Ő az, aki Szent II. János Pál szavaival "feléleszti bennetek a vágyat, hogy valami nagyot hozzatok ki az életetekből […], hogy jobbítsátok önmagatokat és a társadalmat, mind emberibbé és testvériesebbé téve azt." (XV. Ifjúsági Világtalálkozó, imavirrasztás, 2000. augusztus 19.) Legyünk továbbra is vele egyesülve, maradjunk meg barátságában mindig, ápolva azt az imádsággal, a szentségimádással, a szentáldozással, a gyakori gyónással, a nagylelkű szeretettel, ahogyan erre a nemsokára szentté avatandó boldog Piergiorgio Frassati és Carlo Acutis tanít minket.

Vágyakozzatok nagy dolgokra, az életszentségre, bárhol is éltek! Ne érjétek be kevesebbel! Akkor majd meglátjátok, hogy nap mint nap növekedni fog bennetek és körülöttetek az evangélium fénye!

Máriára, a reménység Szüzére bízlak benneteket! Az ő segítségével térjetek vissza a következő napok során országaitokba, a világ minden részére. Járjatok továbbra is örömmel az Üdvözítő nyomdokaiban; lelkesedésetekkel és hitetek tanúságtételével pedig fertőzzetek meg mindenkit, akivel csak találkoztok! Jó utat nektek!"

Forrás: Magyar Kurír