1304. nap: "Isten vendégei vagyunk"

A Szentatya gondolatai a menyegzőt rendező király példabeszédéhez kapcsolódóan ma arra tanítanak, hogy mi hogyan legyünk Isten vendégei. Az Istennek szentelt idő fontosságára is felhívja a figyelmünket.

"A mai evangélium egy királyról szól, aki menyegzőt rendez a fiának (vö. Mt 22,1–14). Ez a király nagyhatalmú ember, de mindenekelőtt nagylelkű apa, aki meghív másokat, hogy osztozzanak örömében. Szívének jóságát különösen azzal mutatja meg, hogy senkit sem kényszerít, hanem mindenkit meghív, még ha ez azzal jár is, hogy kiteszi magát az elutasítás lehetőségének. Figyeljük meg: menyegzőt rendez, és ingyenesen kínálja fel a találkozás, az ünneplés lehetőségét. Isten is így tesz velünk: menyegzőt rendez, hogy közösségben legyünk vele és egymással. Mi, mindannyian tehát Isten vendégei vagyunk. De a menyegzőn való részvétel időt és bekapcsolódást igényel részünkről, az igenünket igényli, azt, hogy elmenjünk az Úr hívására. Ő meghív, de szabadon hagy bennünket.

Tehát ilyen kapcsolatot kínál nekünk az Atya: meghív, hogy vele legyünk, de meghagyja annak lehetőségét, hogy elfogadjuk vagy ne fogadjuk el meghívását. Nem alárendeltségi viszonyt kínál, hanem apa-fiú kapcsolatot, mely szükségszerűen feltételezi a mi szabad beleegyezésünket. Isten nagyon tiszteli a szabadságunkat, nagyon tiszteli! Szent Ágoston nagyon szép kifejezést használ erre vonatkozóan, amikor azt mondja: "Isten, aki beleegyezésed nélkül teremtett meg téged, beleegyezésed nélkül nem tud üdvözíteni téged" (Sermo CLXIX, 13). És természetesen nem azért, mert nincs meg hozzá a képessége – hiszen ő mindenható! –, hanem azért, mert ő szeretet, és ezért a legnagyobb tiszteletben tartja szabadságunkat. Isten felkínál, és sosem kényszerít!

Ennek fényében térjünk most vissza a példabeszédhez: a király – mondja a szöveg – "elküldte szolgáit, hogy szóljanak a meghívottaknak, jöjjenek a menyegzőre, ők azonban nem akartak jönni" (Mt 22,3). Itt láthatjuk a történet drámáját: nemet mondanak Istennek. De miért utasítják vissza a meghívást? Talán kellemetlen volt? Nem, és mégis – mondja az evangélium – "nem törődtek vele, szétszéledtek: az egyik a földjére ment, a másik az üzlete után nézett" (Mt 22,5). Nem törődtek vele, mert a saját dolgaikra gondoltak. És ez a király, aki atya, Isten, mit tesz? Nem adja fel, továbbra is hív, sőt kiterjeszti a meghívást, míg nem talál olyanokat – a szegények között –, akik elfogadják. Közülük, akik tudják, hogy nem nagyon van másuk, sokan jönnek, sőt, meg is töltik a termet (vö. Mt 22,8–10).

Testvéreim, milyen gyakran nem törődünk Isten hívásával, mert a saját dolgainkkal vagyunk elfoglalva! Gyakran azért küzdünk, hogy szabadidőnk legyen, Jézus azonban ma arra hív, hogy felszabadító időt találjunk: Istennek szentelt időt, mely könnyít a szívünkön, gyógyítja lelkünket, növeli bennünk a békét, a bizalmat és az örömöt, megment a rossztól, a magánytól, az élet értelmének elvesztésétől. Megéri, mert jó az Úrral lenni, érdemes teret adni neki. Hogyan és hol? A misében, Isten igéjének hallgatásában, az imádságban, de a jótékonykodásban is, mert azáltal, hogy segítünk a gyengéknek vagy a szegényeknek, hogy társaságot biztosítunk a magányosaknak, hogy meghallgatjuk azokat, akik rászorulnak a figyelmünkre, hogy megvigasztaljuk a szenvedőket, az Úrral vagyunk, aki jelen van a rászorulókban. Sokan azonban úgy gondolják, hogy ez csak "időpocsékolás", s ezért bezárkóznak saját kis világukba. Ez szomorú. Ez szomorúságot szül. Mennyi szomorú szívű ember van! Szomorúak, mert bezárkóznak.

Tegyük hát fel magunknak a kérdést: én hogyan válaszolok Isten meghívásaira? Adok-e teret az Úrnak napjaim folyamán? Életem minősége a saját dolgaimtól és a szabadidőmtől függ, vagy az Úr iránti és a testvéreim, különösen a leginkább rászorulók iránti szeretetemtől?

Mária, aki igenjével teret adott Istennek, segítsen, hogy ne legyünk süketek Isten hívásaira!"

Forrás: Magyar Kurír