1262. nap: "Csak a szeretet ad igazi örömet"

Ferenc pápa vasárnap - mongóliai látogatása során - a bennünk lakozó szomjúságról és a szomjunkat oltó szeretetről tanított. Szavai nem csak a mongol népnek, hanem nekünk is útravalóul szolgálhatnak.

"A zsoltár szavaival imádkoztunk: "Uram, Istenem, téged szomjaz lelkem, testem utánad eped, mint a puszta tikkadt, kiaszott földje" (Zsolt 63,2). Ez a csodálatos fohászkodás végigkíséri életünk útját, a sivatagok közepette, melyeken át kell kelnünk. És éppen ezen a tikkadt földön jut el hozzánk az örömhír: utunkon nem vagyunk egyedül; szárazságainknak nincs hatalma arra, hogy örökre meddővé tegyék életünket; szomjúságunk kiáltása nem marad meghallgatás nélkül. Az Atyaisten elküldte Fiát, hogy a Szentlélek élő vizét adja nekünk, s így csillapítsa lelkünk szomjúságát (vö. Jn 4,10). Jézus pedig – az imént hallottuk az evangéliumban – megmutatja nekünk az utat, amelyen oltani lehet szomjúságunkat: ez a szeretet útja, amelyet ő végigjárt, egészen a keresztig, és amelyen őt követni hív bennünket, hogy "életünket elveszítve újra megtaláljuk" (vö. Mt 16,24–25).

Álljunk meg ennél a két mozzanatnál: a bennünk lakozó szomjúságnál és a szomjunkat oltó szeretetnél.

Először is, az a feladatunk, hogy felismerjük a bennünk lakozó szomjúságot. A zsoltáros Istenhez kiált szomjúsága miatt, mert élete sivataghoz hasonlít. Szavai különös visszhangot keltenek egy olyan földön, mint Mongólia, mely egy hatalmas, történelemben gazdag, kultúrával teli föld, ugyanakkor a sztyeppék és a sivatag szárazsága is jellemzi. Sokan megszoktátok a gyaloglás szépségét és fáradtságát. Olyan tevékenység a gyaloglás, amely a bibliai lelkiség egyik lényeges aspektusára utal, melyet Ábrahám alakja, és általánosabban Izrael népe és az Úr összes tanítványa képvisel: ugyanis mindannyian, mindannyian "Isten nomádjai" vagyunk, boldogságot kereső zarándokok, szeretetre szomjazó vándorok.

A zsoltáros által felidézett sivatag tehát a mi életünkre utal: mi vagyunk az a tikkadt föld, amely tiszta vízre szomjazik, olyan vízre, amely teljes egészében oltja szomjunkat;a szívünk vágyik arra, hogy felfedezze az igazi öröm titkát, azt az örömet, amely az egzisztenciális szárazság idején is elkísérhet és megtarthat bennünket. Igen, olthatatlan szomjúságot hordozunk magunkban a boldogságra; értelmet és irányt keresünk életünknek, motivációt mindennapi tevékenységeinkhez; és mindenekelőtt szeretetre szomjazunk, mert csak a szeretet az, ami igazán kielégít bennünket, ami lehetővé teszi, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben, ami megízleltetve velünk az élet szépségét megnyit bennünket a bizalomra. Kedves testvéreim és nővéreim, a keresztény hit válaszol erre a szomjúságra; komolyan veszi; nem távolítja el, nem próbálja pótszerekkel csillapítani: nem! Mert ebben a szomjúságban a mi nagy misztériumunk rejlik: ez a szomjúság megnyit bennünket az élő Istenre, a Szeretet-Istenre, aki elénk jön, hogy az ő gyermekeivé, és egymás testvéreivé és nővéreivé tegyen bennünket.

És így elérkeztünk a második mozzanathoz: a szomjunkat oltó szeretethez. Először a szomjúságunkra, az egzisztenciális, mélységes szomjúságunkra figyeltünk, most pedig a szomjunkat oltó szeretetre gondolunk. Ez a keresztény hit tartalma: Isten, aki szeretet, Fiában, Jézusban közel jött hozzád, hozzám, mindannyiunkhoz. Szeretne osztozni az életedben, a törekvéseidben, az álmaidban, a boldogság utáni szomjadban. Igaz, időnként elhagyatott, tikkadt, víz nélküli földnek érezzük magunkat, de az is igaz, hogy Isten gondoskodik rólunk, és tiszta, szomjoltó vizet kínál nekünk, a Lélek élő vizét, mely szétáradva bensőnkben megújít bennünket, és megszabadít a teljes kiszáradás veszélyétől. Ezt a vizet Jézus adja nekünk. Ahogy Szent Ágoston mondja: "Ha felismerjük, hogy szomjazunk, akkor azt is ismerjük fel, hogy inni fogunk" (A zsoltárokról 62,3). Ha sokszor megtapasztaljuk is életünkben a sivatagot, a magányt, a fáradtságot, a terméketlenséget, akkor sem szabad elfelejtenünk: "Hogy el ne lankadjunk ebben a pusztaságban – teszi hozzá Ágoston –, Isten ránk hullatja igéjének harmatát. […]

Igen, szomjúságot ébreszt bennünk, de aztán eljön, hogy oltsa azt. […] Isten megkönyörült rajtunk, és utat készített nekünk a pusztában: a mi Urunk Jézus Krisztust" – és ez az út az élet sivatagában! –, "aki vigasztalást készített a pusztában azzal, hogy elküldte hozzánk igéjének hirdetőit, és vizet adott nekünk a pusztában azzal, hogy betöltötte prédikátorait Szentlélekkel, hogy örök életre szökellő víz forrása legyen bennük" (uo., 62,3.8). Ezek a szavak, kedves barátaim, felidézik a ti történeteteket: az élet sivatagaiban és a kis közösségként való létezés fáradalmaiban az Úr nem hagyja, hogy hiányt szenvedjetek igéjének vizéből, különösen prédikátorok és misszionáriusok által, akik a Szentlélek által felkenve vetik el annak szépségét. És az ige mindig, mindig visszavezet bennünket a lényeghez, a hit lényegéhez: hagyjuk, hogy Isten szeressen bennünket, hogy életünket a szeretet felajánlásává tegyük. Mert csak a szeretet oltja igazán szomjunkat. Ne feledjük: csak a szeretet oltja igazán szomjunkat!

Ez az, amit Jézus a mai evangéliumban határozott hangon mond Péter apostolnak. Péter nem fogadja el, hogy Jézusnak szenvednie kell, hogy a nép vezetői megvádolják, hogy szenvedésen kell átmennie, aztán pedig a kereszten kell meghalnia. Péter ellenáll, Péter tiltakozik, szeretné meggyőzni Jézust, hogy téved, mert szerinte – és így gondoljuk sokszor mi is – a Messiás nem végezheti legyőzöttként, semmiképpen sem halhat meg keresztre feszítve, mint egy Isten által elhagyott gonosztevő. De az Úr megdorgálja Pétert, mert a gondolkodásmódja "világ szerinti" – mondja az Úr –, és nem Isten szerinti (vö. Mt 16,21–23). Ha azt gondoljuk, hogy a siker, a hatalom, az anyagiak elégségesek ahhoz, hogy oltsák életünk szomját, akkor ez világi mentalitás, mely semmi jóra nem vezet, sőt, a korábbinál szárazabbá tesz bennünket.

Jézus ehelyett megmutatja nekünk az utat: "Ha valaki követni akar engem, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét és kövessen. Mert mindaz, aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt; és aki énértem elveszíti életét, megtalálja azt" (Mt 16,24–25).

Testvéreim és nővéreim, a legjobb út mind közül ez: Krisztus keresztjének felvétele. A kereszténység középpontjában ez a felkavaró, rendkívüli hír áll: amikor elveszíted életedet, amikor nagylelkűen felajánlod szolgálatban, amikor kockára teszed szeretetben elköteleződve, amikor ingyen elajándékozod másoknak, akkor bőségesen tér vissza hozzád, el nem múló örömöt, szívbeli békét, belső, megtartó erőt áraszt beléd. És szükségünk van belső békére!

Ez az az igazság, melynek felfedezésére Jézus hív bennünket, amelyet Jézus mindannyiatoknak, Mongólia egész földjének fel akar tárni: nem kell nagynak, gazdagnak vagy erősnek lenned ahhoz, hogy boldog légy: nem! Csak a szeretet oltja teljesen szívünk szomját, csak a szeretet gyógyítja be sebeinket, csak a szeretet ad igazi örömet. Ez az az út, amelyet tanított nekünk és megnyitott számunkra Jézus. Mi is, testvéreim és nővéreim, halljuk meg azt a mondatot, amelyet az Úr Péternek mond: "Menj mögém" (Mt 16,23), vagyis: légy a tanítványom, járd azt az utat, amelyet én járok, és ne a világ szerint gondolkodj többé. Akkor képesek leszünk Krisztus és a Szentlélek kegyelmével a szeretet útján járni. Akkor is, amikor a szeretet azt jelenti, hogy megtagadjuk önmagunkat, harcolunk saját önzésünk és a világ önzése ellen, kockáztatjuk a testvériség megélését.

Mert igaz ugyan, hogy mindez erőfeszítésbe és áldozatba kerül, és néha azt jelenti, hogy fel kell mennünk a keresztre, még inkább igaz, hogy amikor az evangéliumért elveszítjük életünket, az Úr bőségesen, szeretettel és örömmel telve, az örökkévalóságra visszaadja nekünk."

Forrás: Magyar Kurír