1150. nap: A vigasztaló Szentlélek

A Szentatya vasárnapi beszédében a Szentlélekről elmélkedett, aki vigasztalónk, védelmezőnk, és emlékeztet Jézus szavaira...

A mai evangélium, húsvét hatodik vasárnapján, a Szentlélekről szól, akit Jézus Paraklétosznak nevez (vö. Jn 14,15–17). A paraklétosz görög eredetű szó, mely egyszerre jelent vigasztalót és szószólót. Vagyis a Szentlélek sosem hagy magunkra bennünket, hanem mellettünk áll, mint az ügyvéd, aki a vádlottat segíti azzal, hogy mellé áll. Ő ad tanácsot nekünk, hogy miként védjük meg magunkat azokkal szemben, akik vádolnak bennünket.

Ne feledjük, hogy a nagy vádló mindig a sátán, aki bűnöket, bűnre való vágyat, gonoszságot ültet belénk. Gondolkodjunk el ezen a két szemponton: a Szentlélek közelségén hozzánk, és segítségén azokkal szemben, akik vádolnak bennünket.

A közelsége: a Szentlélek, mondja Jézus, "veletek marad és bennetek lakik" (vö. Jn 14,17). Sosem hagy magunkra bennünket. A Szentlélek velünk akar lenni: nem egy átutazó vendég, aki csak udvariassági látogatást tesz nálunk. Ő az élettársunk, egy állandó jelenlét, Lélek, aki a lelkünkben akar lakni. Türelmes, és velünk marad akkor is, amikor elbukunk. Azért marad velünk, mert valóban szeret bennünket: nem csak megjátssza, hogy szeret bennünket, hogy aztán magunkra hagyjon a nehézségekben. Nem! Ő megbízható, áttetsző, hiteles.

Sőt, ha megpróbáltatás ér, a Szentlélek vigasztal bennünket, elhozza nekünk Isten bocsánatát és erejét. És amikor szembesít hibáinkkal, és figyelmeztet bennünket, azt kedvesen teszi: szívhez szóló hangjában mindig a gyengédség hangszíne és a szeretet melegsége van jelen. Nyilvánvaló, hogy a vigasztaló Lélek magas igényeket támaszt, mert ő igaz, hű barát, aki semmit sem hallgat el, aki tanácsot ad arról, hogy min változtassunk és hogyan fejlődjünk. De amikor figyelmeztet bennünket, sosem aláz meg, és sosem kelt bennünk elbizonytalanodást; ellenkezőleg, azt a bizonyosságot közvetíti, hogy Istennel mindig boldogulunk.

Ilyen az ő közelsége. Gyönyörű bizonyosság!

A másik szempont: a Paraklétosz a mi ügyvédünk, aki védelmez bennünket. Véd mindazokkal szemben, akik vádolnak bennünket: önmagunkkal szemben, amikor nem szeretjük magunkat, és nem bocsátunk meg magunknak, sőt odáig megyünk, hogy azt mondjuk, bukottak és semmirekellők vagyunk; véd bennünket a világgal szemben, amely félresöpri azokat, akik nem felelnek meg sémáinak és modelljeinek; véd a sátánnal szemben, aki a voltaképpeni "vádló" és megosztó (vö. Jel 12,10), és mindent megtesz, hogy alkalmatlannak és boldogtalannak érezzük magunkat.

Mindezen vádló gondolatokkal szemben a Szentlélek azt sugallja, hogy miként válaszoljunk. Hogyan? A Paraklétosz – mondja Jézus – "emlékeztet mindarra, amit Jézus mondott" (vö. Jn 14,26). Emlékeztet tehát az evangélium szavaira, és így lehetővé teszi, hogy a vádló sátánnak ne saját szavainkkal, hanem az Úr szavaival válaszoljunk. Mindenekelőtt arra emlékeztet, hogy Jézus mindig a mennyei Atyáról beszélt, megismertette őt velünk, és kinyilatkoztatta szeretetét irántunk, akik az ő gyermekei vagyunk. Ha a Lelket segítségül hívjuk, megtanuljuk befogadni az élet legfontosabb valóságát, és megtanulunk emlékezni rá, amely megvéd bennünket a gonosz vádjaitól. És mi az életnek ez a legfontosabb valósága? Az, hogy Isten szeretett gyermekei vagyunk. Isten szeretett gyermekei vagyunk: ez a legfontosabb valóság, a Lélek erre emlékeztet bennünket.

Testvéreim, ma tegyük fel a kérdést magunknak: hívjuk-e a Szentlelket, kérjük-e őt gyakran? Ne feledkezzünk meg róla, aki közel van hozzánk, sőt bennünk van! Azután, meghalljuk-e hangját, amikor bátorít vagy figyelmeztet bennünket? Jézus szavaival válaszolunk-e a gonosz vádjaira, az élet "ítélőszékeinek"?

Emlékezetünkbe idézzük-e, hogy Isten szeretett gyermekei vagyunk?

Mária tegyen tanulékonnyá bennünket a Szentlélek hangja iránt és érzékennyé az ő jelenlétére!

Forrás: Magyar Kurír