1094. nap: „Vak voltam, és most látok.”

A születésénél fogva vak ember meggyógyításának történetéről elmélkedik a Szentatya, és arra hív, hogy a különböző résztvevők szemszögéből nézzük meg a történetet. Minket hogy érint Jézus csodatétele?

A mai evangéliumban Jézus egy születésétől fogva vak ember látását adja vissza (vö. Jn 9,1–41). Némelyek és egyes csoportok azonban rosszul fogadják ezt a csodatételt. Nézzük meg részletesen!

De előbb szeretném azt tanácsolni nektek, hogy vegyétek ma kézbe János evangéliumát, és olvassátok el Jézusnak ezt a csodatételét. Gyönyörű, ahogy János elbeszéli! A 9. fejezetről van szó, két perc alatt elolvasható. Megmutatja, hogyan működik Jézus és hogyan működik az emberi szív. Megmutatja, milyen a jó emberi szív, a langyos emberi szív, a félő emberi szív, a bátor emberi szív. János evangéliumának 9. fejezete. Még ma olvassátok el, sokat fog segíteni nektek! Nézzük, hogyan fogadják az emberek ezt a csodajelet.

Először is ott vannak Jézus tanítványai, akik látva a vakon született embert, összesúgnak: azon tanakodnak, vajon a szülei bűne vagy saját bűne miatt vak ez az ember (vö. Jn 9,2). Keresik a felelőst.

Mi is oly gyakran beleesünk ebbe az oly kényelmes hibába: bűnösöket keresünk, ahelyett, hogy komoly, cselekvésre késztető kérdéseket tennénk fel magunknak.

Ma azt mondhatjuk: mit jelent számunkra ennek az embernek a jelenléte, mit kér tőlünk? A gyógyulás után pedig a reakciók erősödnek. Az első reakció a szomszédoké, akik kételkednek: "Ez az ember mindig is vak volt: nem lehetséges, hogy most lát, ez nem lehet ő!, ez valaki más!": a kételkedés (vö. Jn 9,8–9). Az írástudók és farizeusok számára ez a gyógyítás elfogadhatatlan, jobb lett volna, ha Jézus mindent hagyott volna a régiben (vö. Jn 9,16), és nem avatkozik a dologba. A szülei pedig félnek, félnek a vallási vezetőktől, és nem mernek nyilatkozni a gyógyulásról (vö. Jn 9,18–21). Mindezekben a reakciókban bezáruló szíveket látunk Jézus jelével szemben, mégpedig különböző okok zárulnak be: mert bűnöst keresnek, mert nem tudnak elcsodálkozni, mert nem akarnak megváltozni, mert a félelem megbénítja őket. Ma is sok helyzet hasonlít erre. Amikor egy személy tanúságtételének üzenetével, Jézus üzenetével találkozunk, mi ebbe a hibába esünk: más magyarázatot keresünk, nem akarunk változtatni, az igazság elfogadása helyett elegánsabb magyarázatot keresünk.

A vak az egyetlen, aki jól reagál: ő, aki boldog attól, hogy lát, a legegyszerűbben vallja meg a vele történteket: "Vak voltam, és most látok" (Jn 9,25). Kimondja az igazságot. Korábban koldulni kényszerült a megélhetésért, és az emberek előítéleteit szenvedte el: "szegény és születésétől fogva vak, szenvednie kell, saját bűneiért vagy ősei bűneiért kell megfizetnie". Most, testben és lélekben szabadon, tanúságot tesz Jézusról: semmit sem talál ki, és semmit sem rejteget. "Vak voltam, és most látok." Nem fél attól, hogy mások mit fognak mondani: már ismerte az élete végéig rá váró kirekesztettség keserű ízét, már érezte a járókelők közönyét és megvetését, akik a társadalom selejtjének tekintették, olyannak, aki legfeljebb egy kis könyöradományra hasznos. Gyógyultan már nem fél többé ezektől a megvető pillantásoktól, mert Jézus teljes méltóságot adott neki. Ez világos, mindig így történik: amikor Jézus gyógyít, visszaadja méltóságunkat. Ez Jézus gyógyításának méltósága, teljes méltóság, a szív mélyéről jövő, az egész életet magába foglaló méltóság.

Ő szombaton, mindenki szeme láttára megszabadította a vakot, visszaadta látását anélkül, hogy bármit kért volna, még köszönetet sem kért, és erről maga a vak tanúságot tesz. Ez a nemes ember méltósága, olyan emberé, aki tudja, hogy meggyógyult, aki felépül és újjászületik. Ez az az újjászületés az életre, amelyről ma az "A Sua Immagine" [Az Ő képmására] című olasz tévéműsor szólt: az újjászületés.

Testvéreim, a mai evangélium mindezekkel a szereplőkkel minket is a jelenet közepébe helyez, így tegyük fel magunknak a kérdést: mi milyen álláspontot képviselünk, mit mondtunk volna akkor? És főképpen: mit teszünk ma? A vak emberhez hasonlóan meglátjuk-e mi is a jót, és tudunk-e hálásak lenni a kapott ajándékokért? Azt kérdezem: milyen a méltóságom? Milyen a méltóságod? Jézusról teszünk-e tanúságot, vagy kritikát és gyanakvást terjesztünk? Szabadok vagyunk-e az előítéletekkel szemben, vagy azokhoz csatlakozunk, akik negatív látásmódot és pletykát terjesztenek?

Boldogan mondjuk, hogy Jézus szeret és megment bennünket, vagy a vakon született ember szüleihez hasonlóan hagyjuk, hogy a félelem abban a rabságban tartson bennünket, hogy mit fognak gondolnak rólunk az emberek?

Langyos szívűek vagyunk, akik nem fogadják el az igazságot, és nincs bátorságuk kimondani: "Nem, ez így van."? Továbbá: hogyan fogadjuk a nehézségeket és mások közömbösségét? Hogyan fogadjuk azokat, akiknek sok korlátozottsággal élnek? Legyen azok fizikaiak, mint a vak ember esetében; szociálisak, mint a koldusok esetében, akikkel az utcán találkozunk. Átokként fogadjuk ezt, vagy kedvező lehetőségként, hogy szeretettel közel kerüljünk hozzájuk?

Testvéreim, kérjük ma annak kegyelmét, hogy mindennap rácsodálkozzunk Isten ajándékaira, és hogy az élet különböző körülményeiben, a legnehezebben elfogadhatóban is, meglássuk a kedvező lehetőséget arra, hogy jót tegyünk, ahogyan Jézus is tette a vak emberrel!

A Szűzanya segítsen ebben bennünket Szent Józseffel, az igaz és hűséges emberrel együtt!

Forrás: Magyar Kurír