1080. nap: "Krisztus szépsége mindig előre visz"

A Szentatya vasárnapi homíliájában Jézus színeváltozásának jelenetét új megvilágításba helyezi. Ahogy  a tanítványok, úgy mi is ízelítőt kaphatunk a Paradicsomból.

Nagyböjt e második vasárnapján a Jézus színeváltozásáról szóló evangéliumot halljuk a szentmisén: Jézus magával viszi Pétert, Jakabot és Jánost a hegyre, és ott teljes istenfiúi szépségében feltárja magát előttük (vö. Mt 17,1–9).

Álljunk meg egy pillanatra ennél a jelenetnél, és tegyük fel a kérdést: miben áll ez a szépség? Mit látnak a tanítványok? Egy rendkívüli látványban van részük? Nem, nem erről van szó. Isten szentségének fényét látják ragyogni Jézusnak, az Atya tökéletes képmásának arcán és ruháján. Isten fensége, Isten szépsége nyilvánul meg. De mivel Isten Szeretet, így a tanítványok a Krisztusban megtestesült isteni Szeretet szépségét és ragyogását látták a szemükkel. Ízelítőt kaptak a paradicsomból! Micsoda meglepetés ez a tanítványok számára! Olyan régóta a szemük előtt volt a Szeretet arca, és sosem vették észre, milyen gyönyörű! Csak most döbbennek rá, és milyen örömmel! Mérhetetlen örömmel!

Jézus ugyanis ezzel a tapasztalattal alakítja őket, felkészíti őket egy még fontosabb lépésre. Hamarosan ugyanis ugyanezt a szépséget kell tudniuk felismerni rajta, amikor keresztre feszítik, amikor arca eltorzul és színét veszti. Péter nehezen érti meg: legszívesebben megállítaná az időt, megnyomná a "pillanatmegállítót" ennél a jelenetnél, szívesen elidőzne itt, és meghosszabbítaná ezt a csodálatos élményt; de Jézus nem engedi. Az ő fénye ugyanis nem szűkíthető egy "varázslatos pillanatra"! Különben valami hamis, mesterkélt dologgá válna, mely feloldódik a múló érzelmek ködében. Ezzel szemben Krisztus az a fény, amely mutatja az utat, mint a tűzoszlop a népnek a pusztában (vö. Kiv 13,21).

Jézus szépsége nem idegeníti el a tanítványokat az élet valóságától, hanem erőt ad nekik ahhoz, hogy kövessék őt egészen Jeruzsálemig, egészen a keresztig.

Krisztus szépsége nem elidegenít, mindig előre visz, nem kényszerít arra, hogy elbújj: menj csak előre!

Testvérek, ez az evangélium számunkra is utat mutat: megtanítja, mennyire fontos Jézussal lenni, akkor is, ha nem könnyű megérteni mindazt, amit mond és tesz értünk.

Azáltal ugyanis, hogy vele vagyunk, megtanuljuk felismerni arcán az önmagát odaadó szeretet sugárzó szépségét akkor is, ha a kereszt jeleit viseli. Az ő iskolájában tanuljuk meg megragadni ugyanezt a szépséget azoknak az embereknek az arcán is, akik nap mint nap mellettünk járnak: családtagjaink, barátaink, munkatársaink arcán, mindazokén, akik a legkülönbözőbb módon gondoskodnak rólunk.

Mennyi ragyogó arc, mennyi mosoly, mennyi ránc, mennyi könny és sebhely beszél körülöttünk a szeretetről! Tanuljuk meg felismerni őket, és megtölteni velük a szívünket!

Aztán pedig induljunk el, hogy a szeretet konkrét cselekedeteivel (vö. 1Jn 3,18) másoknak is elvigyük a kapott világosságot, nagylelkűbben vetve bele magunkat mindennapi foglalatosságainkba, nagyobb lelkesedéssel és készséggel szeretve, szolgálva és megbocsátva! Isten csodáinak szemlélése, Isten arcának, az Úr tekintetének szemlélése mások szolgálatára kell, hogy késztessen bennünket.

Feltehetjük a kérdést magunknak: fel tudjuk-e ismerni Isten szeretetének fényét az életünkben? Felismerjük-e örömmel és hálával azoknak az embereknek az arcán, akik szeretnek bennünket? Keressük-e magunk körül a jeleit ennek a fénynek, amely betölti szívünket, és megnyit a szeretetre és szolgálatra? Vagy inkább a bálványok szalmatüzét szeretjük, mely elidegenít és önmagunkba zár bennünket? Az Úr nagy fénye és a bálványok hamis, mesterséges fénye. Én melyiket részesítem előnyben?

Mária, aki a Golgota sötétjében is megőrizte Fiának fényét szívében, kísérjen bennünket mindig a szeretet útján!

Forrás: Magyar Kurír